Valentin-nap, 1989
1989. február 14. szinte úgy indult, mint bármelyik hétköznapi kedd. Az ég, ahogy ebben az évszakban oly gyakran, szürke volt, nehéz felhőkkel. Apró szemű havas eső hullott bizonytalan ritmusban a város háztetőire. Az erfurti Anger tértől nem messze, a műhelyben ültem a varrógépemnél. Munka közben újra meg újra az utcára tévedt a tekintetem, ahol a reggeli fény lassan áttört a téli szürkeségen.
Nyolc óra körül járt az idő. Közeledett a reggeliszünet, én pedig, ahogy máskor is, az öltözőszekrényemhez mentem átöltözni. Be akartam szaladni a KONSUM üzletbe néhány dologért a reggelihez. Miközben a szekrényemnél álltam, odalépett hozzám a részlegvezetőm. Megkérdezte, hoznék-e neki is valamit. Szinte gondolkodás nélkül igent mondtam: persze. Mivel neki is volt egy kis ideje, elkísért egy darabon a lépcsőházban.
Lent, a hátsó kijáratnál hirtelen két sötét öltönyös férfi állt előttem. Idegenül hatottak ebben a műhelyi környezetben. Egyikük rám nézett, és megkérdezte:
„Ön Mario Obst?” Bólintottam, és igent mondtam.
Aztán elhangzottak a szavak, amelyeket soha nem felejtek el:
„Velünk jön. Szálljon be az autóba. Ha szökni próbál, lövünk.”
További szó nélkül egy szürkésbarna Wartburghoz vittek, amely az állami vállalat előtt várakozott. Két férfi ült mellettem, egy harmadik vezetett.
Úti cél: Domplatz. Cím: Andreasstraße.
