A Stasi – témák és források

Egy titkosrendőrség megértéséhez a szervezeti felépítését és az emberek tapasztalatait egyaránt vizsgálni kell. Az erfurti Andreasstraße összekapcsolja a kettőt.

Ez a rész az Állambiztonsági Minisztérium történetét ismerteti, és Erfurt történetéhez kapcsolja. Középpontjában a politikai üldözés és a vizsgálati fogság áll. Személyes beszámolóm (Mario V.W.B.R. Obst) konkrét kiindulópontot kínál a témához. Ezt kutatások és Erfurt történetének nyilvánosan hozzáférhető forrásai egészítik ki.

A kutatási feldolgozások, a korabeli akták és a személyes emlékek eltérő célt szolgálnak. Az alábbi részek megjelölik állításaik forrásait. Tapasztalataim egyetlen ember életét mutatják be. Az ügyemből levont következtetéseket további bizonyíték nélkül nem terjesztjük ki más fogvatartottakra.

Történelmi alapok · 1945–1950 és a kezdeti függőségi viszonyok

Az állambiztonság előzményei és megalapítása

Az Állambiztonsági Minisztérium 1950. február 8-i megalapításának gyökerei a szovjet megszállási övezetbe nyúlnak vissza. Az alapokat szovjet biztonsági szervek és egy kialakuló német politikai rendőrség teremtették meg. A SED 1948-tól saját titkosrendőrség létrehozását szorgalmazta. 1949 során az elődszervezetekből önálló állambiztonsági apparátust építettek ki. Az NDK megalapítása után először a Belügyminisztériumon belül, „a Népgazdaság Védelmének Főigazgatósága” néven működött; ebből jött létre 1950-ben az MfS. Az új hatóságnak a kiépülő pártrendszer ellenfeleit kellett üldöznie és annak hatalmát biztosítania.^{[1], [51]}

E történet megértéséhez ezért különbséget kell tenni a hivatalos alapítás időpontja és a politikai üldözés régebbi szervezetei között. Ha csak 1950-nél kezdjük az elbeszélést, ezek az alapok háttérbe szorulnak. Ha viszont minden 1945 utáni politikai fogvatartást „Stasi-fogságnak” nevezünk, elmosódnak a megszálló hatóságok és a későbbi NDK-intézmények közötti különbségek.

1945 után: megszállási uralom és politikai üldözés

A második világháború vége új politikai rend kezdetét jelentette a szovjet megszállási övezetben. A náci bűncselekmények üldözése és egy diktatúra kiépítése nem azonosítható egyszerűen egymással. Jörg Echternkamp és Peter Lieb a valódi náci bűncselekmények megbüntetése, a politikai „tisztogatások” és az önkényes terror közötti feszültségeket írják le. A szovjet katonai törvényszékek és biztonsági szervek központi szerepet játszottak. Olyan embereket is letartóztattak, akiknek nem bizonyítottak egyéni bűncselekményt.^[49]

A szovjet különleges táborok e hatalmi rendszer részei voltak. A tárgyalás nélküli internálást meg kell különböztetni a szovjet katonai törvényszék ítélete alapján történő bebörtönzéstől. Az internáltak között egykori náci tisztségviselők és ilyen tisztséget soha be nem töltő emberek is voltak. 1947-től fokozódott az új politikai rend valós vagy vélt ellenfeleinek üldözése. Türingiában a buchenwaldi különleges tábor e történet fontos része.^[49]

E háttér magyarázza, miért kell a politikai fogvatartást az MfS megalapítása előtti időszakban is vizsgálni. Egy szovjet különleges tábor azonban nem volt az MfS vizsgálati fogdája. Minden fogvatartási hely és egyéni ügy esetében tisztázni kell az időszakot, az illetékes hatóságot és a fogvatartás típusát. Így a későbbi Andreasstraße börtönét is tágabb összefüggésbe helyezhetjük, különböző intézmények összemosása nélkül.

1947: politikai rendőrség a bűnügyi rendőrségen belül

A német politikai rendőrség kezdetben a meglévő rendőri szervezetben alakult ki. Roland Wiedmann az MfS-lexikonban a Német Belügyi Igazgatás bűnügyi rendőrségének átszervezését ismerteti. 1947 első negyedévében létrejött a K 5 részleg a német és szovjet hatóságok megbízásainak végrehajtására. Ettől kezdve a K 5 politikai rendőrségnek tekinthető. Elnevezésének azonban éppen ezt a jelleget kellett elfednie a külvilág előtt.^[50]

Feladatai összekapcsolták a nácitlanítást a politikailag nemkívánatos tevékenységek elleni fellépéssel. A náci szervezetek vizsgálata mellett Wiedmann a szociáldemokrácia hívei és a „trockistának” bélyegzett személyek elleni intézkedéseket említi. A tényleges operatív munka elsősorban a tartományokban zajlott. A K 5 tehát a későbbi MfS elődje volt, nem önálló minisztérium.^[50]

1948/49: út a saját állambiztonsági apparátushoz

Az MfS létrehozása nem kizárólag szovjet utasítás és nem is kizárólag német döntés eredménye volt. Roger Engelmann bemutatja, hogyan sürgette a SED vezetése saját állambiztonsági apparátus létrehozását. Sztálin 1948 decemberében a szovjet állambiztonság ellenkezése ellenére beleegyezett. Az 1949-es kiépítés szovjet mintát követett, és szoros szovjet ellenőrzés alatt maradt. A Belügyminisztérium főigazgatósága az 1950 februárjában alapított minisztérium közvetlen elődje volt.^[51]

A politikai felelősség szempontjából a létrehozásban a SED vezetésének érdekei és a megszálló hatalom döntési joga találkoztak. A szervezet ebben a hatalmi viszonyban született meg. A szovjet befolyás magyarázza egyes struktúráit és módszereit, de nem menti fel a német résztvevőket saját tetteik felelőssége alól.

Egy minisztérium, amelynek hatásköreit nem ismertették nyilvánosan

Walter Süß rendkívül rövidnek írja le az alapító törvényt: bejelentette a minisztérium létrejöttét, de nem fejtette ki feladatait és hatásköreit. A pontosabb rendelkezéseket titkos szabályzatok tartalmazták. Az 1953-as szabályzat a munka alapjai között a SED vezetésének döntéseit az állami törvények és rendeletek elé helyezte. Az 1969-es szabályzatban is a pártprogram, valamint a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság határozatai álltak az első helyen.^[2]

A nyilvános törvények önmagukban ezért nem magyarázzák meg, hogyan működött ténylegesen az apparátus. A belső utasításokat és a politikai vezetés gyakorlatát is vizsgálni kell. Egy hatóság neve keveset árul el arról, kinek tartozott felelősséggel az intézmény.

Az 1950-es évek: szovjet tanácsadói irányítás

Az önálló minisztérium megalapítása kezdetben nem jelentett független vezetést. Engelmann szovjet instruktorokat vagy tanácsadókat ír le az MfS legfontosabb szolgálati egységeiben. A gyakorlatban utasítási és vétójoguk volt. A Berlin-Karlshorstban működő szovjet hírszerzési vezető személyesen is irányította a keletnémet állambiztonság vezetőjét. A „tanácsadás” itt tehát jóval többet jelentett szakmai segítségnél.^[52]

Ez a viszony változott. Engelmann szerint a SED vezetése 1957-ben nagyobb befolyást szerzett saját állambiztonsági ügyeire; 1958-ban az MfS önállóbbá vált.^[51] A tanácsadói apparátust 1958 novemberében feloszlatták. Összekötő tisztek maradtak, de már nem adhattak utasítást az MfS-nek.^[52] Az együttműködés formája tehát megváltozott. A szovjet állambiztonsághoz fűződő kapcsolat és annak befolyása azonban fennmaradt.^[51]

E változások vizsgálata megakadályozza, hogy az NDK teljes korszakát változatlan képként lássuk. Az 1950-es évek elején figyelembe kell venni a közvetlen szovjet irányítást; a későbbi évtizedekben más döntési folyamatokat kell vizsgálni. A következő, a Stasiról és a SED-ről szóló fejezet ezért az apparátus politikai vezetésével és mozgásterével foglalkozik.

Politikai felelősség

A Stasi és a SED uralma

Az állambiztonság a SED diktatúrájában jött létre. Jens Gieseke hangsúlyozza, hogy a felelősség nem vizsgálható pusztán tiszteken vagy besúgókon keresztül: a SED vezetése alapította meg az MfS-t, és irányította üldöző tevékenységét. A rendszerért viselt politikai felelősség ezért a Stasi saját történetéhez tartozik.^[3]

Ez a nézőpont megakadályozza, hogy a történet egyes „kémekre” szűküljön. Vizsgálni kell a megbízó politikai hatóságokat és azokat a munkatársakat is, akik információkat kértek, forrásokat irányítottak és intézkedéseket szerveztek. Az egyes résztvevők felelősségét tetteik alapján kell megítélni; szerepük megnevezése nem helyettesíti e vizsgálatot.

Politikai vezetés és önálló mozgástér

Süß kimutatja, hogy a politikai irányítás elsősorban a SED vezetésétől, nem az MfS-en belüli pártszervezettől érkezett. A Honecker-korszakban közvetlen megbeszéléseket ír le a párt vezetője és az állambiztonsági miniszter között. Mielke kiváltságos hozzáférése a pártapparátus más részeivel szemben is erősítette helyzetét. A pártnak való alárendeltség és a miniszter befolyása tehát egymás mellett létezett.^[2]

Történelmi értelmezésként ebből az következik, hogy az állambiztonság jelentős befolyással rendelkezett, miközben a politikai uralom rendszerébe ágyazódott. A vezetéshez fűződő viszonya évtizedenként változott. Konkrét eseményeknél meg kell vizsgálni, mely szinten születtek a döntések, és milyen helyi mozgástér létezett.

Történelmi áttekintés · 1950–1989

A korai terrortól az átfogó megfigyelőapparátusig

Az 1980-as évek végének apparátusa hosszú fejlődés eredménye volt. Az alábbi állomások első tájékozódást kínálnak. E rész bővülése során további részletes fejezetek egészítik ki őket.

1953: népfelkelés, üldözés és vezetőváltások

Az 1953. június 17-i népfelkelés megrendítette a SED uralmát. Klaus Bästlein leírja, hogy a pártvezetés azzal vádolta az állambiztonságot: nem figyelmeztetett időben. Wilhelm Zaisser miniszter elveszítette tisztségét; Ernst Wollweber vette át a vezetést. Az állambiztonságot két évre a Belügyminisztérium államtitkárságává fokozták le. Minisztériumi rangját 1955 végén nyerte vissza.^[4]

E szervezeti változások nem vetettek véget a politikai üldözésnek. Bästlein 1953 után további letartóztatásokat és politikai pereket, valamint korlátozott enyhülési és újabb elnyomási időszakok váltakozását írja le. 1957. november 1-jén Erich Mielke lett az állambiztonsági miniszter. 1989-ig ő határozta meg a szervezet működését.^[4]

A szociális tiltakozástól a politikai követelésekig

A felkelésnek előzményei voltak. Christian Halbrock és Ilko-Sascha Kowalczuk az MfS-lexikonban leírják, hogyan súlyosbította a szocializmus 1952-től felgyorsított építése a gazdasági nehézségeket és a politikai elnyomást. A munkanormák emelése tényleges bércsökkentést jelentett. A tiltakozás túllépett a munkahelyi követeléseken: sok helyen szabadságot, demokráciát és újraegyesítést követeltek. A felkelést szovjet csapatok verték le.^[71]

Erfurt és Sömmerda: a tiltakozás június 17. után is folytatódott

Erfurtban június 17-én több száz építőmunkás sztrájkolt és követelte a kormány lemondását. A Funkwerk üzemben a dolgozók a sztrájkjog és az alacsonyabb munkanormák követelését a kormány bírálatával kapcsolták össze. Másnap az erfurti északi városrész Pels gyárának munkásai léptek sztrájkba; a gyár elé szovjet katonák vonultak. Június 19-én villamosvezetők szüntették be a munkát, letartóztatott kollégáik szabadon bocsátását követelve.^[70]

A Bundesarchiv összesen 80 erfurti letartóztatottról és az MfS jelentős közreműködéséről számol be. A legtöbbjüket állítólag napok vagy hetek után, ítélet nélkül elengedték. Ez az adat Erfurtra vonatkozik; itt nem használjuk az egész körzetre érvényes számként.^[70]

Sömmerdában a Rheinmetall gyár dolgozói vonultak utcára. A gazdasági követelések mellett a tüntetők egész Németországra kiterjedő szabad választásokat és kormányváltást követeltek. A rendkívüli állapotot letartóztatások és hosszú börtönbüntetések követték.^[70]

Az állambiztonság szerepe a felkelés leverésében

A SED vezetésének kudarccal kapcsolatos vádja csak részben magyarázza az állambiztonság tényleges szerepét. Halbrock és Kowalczuk a hiányos felkészültséget és a gyors elnyomó fellépést egyaránt bemutatják. Az állambiztonság, a rendőrség és az igazságszolgáltatás a párt és a szovjet megszálló hatalom irányítása alatt együttműködött. A letartóztatások és politikai büntetőeljárások a felkelés napjai után is folytatódtak.^[71]

Egy letartóztatás bizonyítéka nem válaszolja meg az egyéni ügy minden kérdését. Még tisztázni kell a letartóztató hatóságot, a fogvatartás konkrét helyét, időtartamát és az esetleges bírósági döntést. A regionális ismertetés ezért nem teszi lehetővé, hogy valamennyi erfurti letartóztatást megkülönböztetés nélkül az Andreasstraßéhoz kössük.

Erfurt mint a későbbi operatív irányító csoportok mintája

Torsten Diedrich és Hans-Hermann Hertle bemutatják, hogyan irányította a SED a felkelés után biztonsági szerveit a belső zavargások elleni fellépésre. Megerősítették a rendőrséget, az üzemőrséget és a harci csoportokat; riadó- és bevetési terveknek kellett gyorsabb beavatkozást lehetővé tenniük. A bővítés tehát több intézményt érintett.^[72]

Erfurt szempontjából különösen tanulságos egy részlet: a szerzők ismertetik a Politikai Bizottság 1954. január 26-i határozatát, amely az 1953. június 17-én Erfurtban létrejött testület mintájára regionális operatív irányító csoportokat írt elő. Ezekben a pártvezetésnek, a Népi Rendőrségnek, az állambiztonságnak és a Kaszárnyázott Népi Rendőrségnek kellett együttműködnie.^[72] A regionális történelem így ahhoz a kérdéshez vezet, miként szervezték meg a politikai hatalom biztosítását az intézményi határokon átívelően.

1961: a határ lezárása és a bírálatok üldözése

A berlini határ 1961. augusztus 13-i lezárásával és az azt követő falépítéssel az NDK vezetése szigorította a határrendszert. Az állambiztonság részt vett az előkészítésben és a végrehajtásban. A Bundesarchiv forrásismertetése megmutatja feladatait: az építkezés biztosítása, a szökést tervezők azonosítása, a bírálatok üldözése és a keleti, illetve nyugati reakciók összegyűjtése a vezetés számára.^[5]

A berlini fal és a két Németország közötti határ e rendszer földrajzilag különálló részei voltak. Az MfS történetéhez ezért Berlin mellett a határkörzetek és az ország belsejének megfigyelése is hozzátartozik. Erfurt esetében ez a regionális határbiztosításhoz és a közlekedési útvonalak ellenőrzéséhez vezet.

Az 1960-as évek: a megfigyelés mint állandó feladat

A fal felépítése után az MfS további bővítése nem volt eleve eldöntött. Jens Gieseke létszámcsökkentési javaslatokat ismertet; Mielke azonban 1964-től átfogó feladatkört érvényesített. A vállalatokat, közigazgatási szerveket, iskolákat és egyetemeket egyre inkább behálózták a nem hivatalos munkatársak. A párturalom biztosításának mind mélyebben kellett behatolnia a társadalom mindennapjaiba.^[1]

E fejlődés megértésének kulcsa a „politikai-ideológiai diverzió”, német rövidítéssel PiD fogalma. Roger Engelmann elmagyarázza, hogy az állambiztonság ezzel mind a nyugati befolyást, mind az NDK-n belüli eltérő gondolkodást jelölte. Az országon belül keletkező bírálatot elvi alapon külső befolyásnak tulajdonította. Aki eltérő politikai véleményt fejezett ki nyilvánosan, így titkosszolgálati megfigyelés célpontjává válhatott.^[45]

Ez a megnevezés az apparátus nézőpontját írja le. Nem bizonyítja, hogy egy bíráló személyt valóban Nyugatról irányítottak. A Stasi-akták olvasásakor ez alapvető különbség: egy jelentés megőrizhet egy véleményt vagy cselekedetet, miközben politikai értelmezéssel el is torzíthatja azt. Ezért külön kell választani a megfigyelést, az értékelést és az ellenőrizhető tényeket.

1968: tiltakozás a bevonulás ellen – Erfurtban is

A prágai tavasz az NDK-ban is politikai változás reményét keltette. A Csehszlovákia elleni 1968. augusztus 21-i katonai beavatkozást tiltakozások követték. Bernd Gehrke röplapokat, falfeliratokat, szóbeli ellenvéleményeket és jelképes szolidaritási megnyilvánulásokat ismertet. Sok akció helyi maradt, és egyének vagy kis csoportok jelentős kockázatot vállalva hajtották végre.^[46]

Gehrke egy konkrét erfurti eseményt is megnevez: a bevonulás másnapján körülbelül 150–250 fiatal gyűlt össze az Angerecknél, és megpróbált beszélgetni a járókelőkkel. Beszámolója szerint 36 fiatalt letartóztattak. Ez a nyilvános ellenvélemény is része a politikai üldözés helyi történetének. A cikk önmagában azonban nem tisztázza, hogy közülük kik kerültek később az Andreasstraße fogdájába, és hogyan alakultak egyéni eljárásaik.^[46]

Az 1970-es évek: több kapcsolat, fokozott ellenőrzés

Az enyhülés megváltoztatta a megfigyelés feltételeit. Gieseke a kelet–nyugati kapcsolatok bővülését és nyugati sajtótudósítók NDK-beli jelenlétét írja le. Az állambiztonság megpróbálta ellenőrzése alatt tartani ezeket az új kapcsolatokat.^[1] A tranzitforgalom megfigyelésének regionális áttekintése bemutatja, hogyan érintette ez az Erfurti körzetet.

A bővülés különösen világosan látszik a kultúra területén. Matthias Braun bemutatja, hogyan alakult át az intézmények biztosítása egyre inkább személyekre összpontosító megfigyeléssé. A 20/69. számú parancs szabályozta a kultúrával és tömegtájékoztatással foglalkozó szakosodott egységek létrehozását a XX-as főosztályon és a körzeti igazgatóságokon. Az 1970-es évek közepén az MfS jelentősen kibővítette ezt az apparátust. A művészeket és írókat egyre inkább lehetséges politikai ellenfeleknek tekintették.^[47]

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1975-ös záróokmánya sem késztette visszavonulásra az állambiztonságot. Braun szerint Mielke fokozta a megfigyelést azokon a területeken, ahol különösen veszélyesnek tartotta a nyugati kapcsolatokat. Ugyanakkor lehetőség szerint el akarták kerülni, hogy az elnyomás nemzetközi figyelmet kapjon. Ezért nőtt a titkos befolyásolás jelentősége.^[47]

Az 1970-es évek: üldözés látható büntetőeljáráson kívül is

A „Zersetzung”, vagyis a pszichológiai bomlasztás az MfS által ellenfélnek tekintett emberek és csoportok elleni titkos fellépés egyik módszere volt. Az 1/76. számú irányelv szabályozta ezeket az intézkedéseket. Thomas Auerbach és Ilko-Sascha Kowalczuk az MfS-lexikonban többek között a jó hírnév rombolását, szándékosan előidézett szakmai kudarcokat és a csoportokon belüli bizalmatlanság szítását ismertetik. Az ilyen beavatkozások célja az emberek elbizonytalanítása, elszigetelése és a közös cselekvés megnehezítése volt.^[6]

Az érintettek között független béke-, környezetvédelmi és emberi jogi csoportok, kivándorlást kérelmezők és aktív keresztények szerepeltek. A módszer helyettesíthette a büntetőeljárást, ha a vezetés célszerűtlennek ítélte a nyílt politikai üldözést. Ez nem jelenti sem azt, hogy megszűnt a bebörtönzés, sem azt, hogy minden szakmai vagy személyes konfliktust az MfS okozott. Egy konkrét intézkedés neki tulajdonításához önálló bizonyíték szükséges.^[6]

1976: Wolf Biermann megfosztása állampolgárságától

Wolf Biermann dalszerző-énekes állampolgárságának elvétele nyilvánosan megmutatta az engedélyezett ellenvélemény határait. A Stasi-iratok levéltárának dokumentumközlése 1965 óta fennálló fellépési tilalmat és intenzív megfigyelést ír le. Ehhez lehallgatóberendezések, levélellenőrzés, külső megfigyelés és nem hivatalos munkatársak tartoztak. 1976 novemberében a vezetés kölni koncertjét használta fel arra, hogy megtiltsa visszatérését az NDK-ba. Az állampolgárságtól való megfosztás lehetőségét már évekkel korábban előkészítették.^[48]

Az esemény korábban rendszerközelinek tartott ismert értelmiségiekből is tiltakozást váltott ki. A példa megmutatja, hogy a bírálat nem csak az NDK bevallott ellenfeleitől érkezett. Az állami tervezés korlátait is jelzi: egy bíráló eltávolítása a konfliktus lezárása helyett új nyilvános szolidaritást válthatott ki.^[48] A neves kulturális szereplők tapasztalatai mégsem általánosíthatók minden üldözöttre. Braun hangsúlyozza, hogy az ismertség és a nyugati média figyelme befolyásolta az MfS beavatkozási lehetőségeit; az ismeretlen emberek gyakran kevesebb védelemben részesültek.^[47]

Az 1980-as évek: korlátozott hatású megfigyelés

Walter Süß azt vizsgálja, hogyan lépett fel az állambiztonság az 1980-as évek végének polgárjogi mozgalmával szemben: rövid idejű letartóztatások, szabálysértési eljárások, besúgók és a csoportok bomlasztására tett kísérletek tartoztak eszközei közé. Ugyanakkor a nyilvánosan ismert hálózat védelmét nélkülöző emberek továbbra is vizsgálati fogságot kockáztathattak. Az üldözés eltérő formái egymás mellett léteztek.^[7]

A kiterjedt információgyűjtés azonban nem garantálta az ellenőrzés sikerét. Süß 1989. augusztusi belső értékeléseket dokumentál, amelyek szerint hiányoztak az ellenzéki csoportok befolyásolására alkalmas besúgók, és az erőfeszítések túl kevés eredményt hoztak. Az ilyen jelentések az apparátus korlátait mutatják; nem következik belőlük, hogy tevékenysége az egyénekre nézve ártalmatlanná vált volna.^[7]

1989 őszén az állambiztonság a SED uralmával együtt válságba került. Decemberben polgárok foglalták el hivatalait és indították el feloszlatását. A Nemzetbiztonsági Hivatallá történő átszervezés nem biztosíthatta fennmaradását. A „Feloszlatás és iratbetekintés” című fejezet a folytatást és az iratok körüli konfliktusokat vizsgálja.^[1]

Regionális nézőpont

A Stasi Erfurtban: város, körzet és közlekedési útvonalak

Több mint egy városi hivatal

Az 1952-es közigazgatási reform az állambiztonság szervezetét is megváltoztatta: az öt tartományi igazgatóság helyett 14 körzeti igazgatóság jött létre. Berlin későbbi csatlakozásával 15 lett. Fontos munkaterületeken a körzeti apparátus a központi struktúrát tükrözte, bár nem minden feladatnak volt külön regionális megfelelője. Ez a „szakági elv” magyarázza például a központi és a körzeti nyomozó szervek szakmai kapcsolatát.^[8]

A mai Türingia területére a Tartományi Politikai Képzési Központ az erfurti, gerai és suhli körzeti igazgatóságot, valamint a Wismuthoz kapcsolódó külön szervezeteket nevezi meg. „A Stasi Erfurtban” tehát nem egész Türingia állambiztonságát jelenti. Ugyanígy meg kell különböztetni Erfurt városát a nagyobb Erfurti körzettől.^[9]

A körzeti igazgatóság alkotta a regionális apparátust, a helyi kirendeltségek pedig a helyszíni fellépést tették lehetővé. A Stasi-iratok erfurti levéltárának ismertetése a helyi közigazgatási egységekben működő hivatalok révén megvalósuló átfogó területi lefedettséget ír le. A regionális jelentőség kérdése így túlvezet az ismert épületeken: a lakóhelyek, munkahelyek és közlekedési útvonalak is a vizsgálat tárgyai.^[10]

1970: a „Konfrontation” művelet – Brandt és Stoph Erfurtban

1970. március 19-én Willy Brandt nyugatnémet kancellár és Willi Stoph NDK-miniszterelnök Erfurtban találkozott. A tartományi központ ismerteti az állambiztonság nagyszabású biztosítási erőfeszítését, valamint azt, hogy az „Erfurter Hof” előtt a tömeg ennek ellenére az ablakhoz hívta és ünnepelte Brandtot. A példa megmutatja, hogy az előkészített intézkedések sem tudták teljesen ellenőrizni a spontán nyilvános reakciókat.^[9]

Az állambiztonság munkája jóval a látogatás napja előtt elkezdődött. 1970. március 13-án Mielke 12/70. számú parancsa elindította a „Konfrontation” műveletet. A Bundesarchiv bemutatja az MfS nyugtalanságtól és Brandt NDK-beli tekintélyének növekedésétől való félelmét. A Központi Kiértékelő és Információs Csoport már március 17-én jelentette a közelgő találkozóra adott reakciókat a párt- és állami vezetők szűk körének.^[82]

Előkészítés: a küldöttségek védelme és a lakosság ellenőrzése

A Stasi in Thüringen című műben Elise Catrain az erfurti körzeti igazgatóság szinte minden osztályát érintő műveletet ír le. A küldöttségek védelme mellett célja a nemkívánatos nyilvános reakciók megakadályozása volt. Figyelték a tervezett erfurti utazásokat; szabadságkérelmeket utasíthattak el és iskolai vizsgákat tűzhettek ki. A Stasi a Brandtnak címzett leveleket és képeslapokat is feltartóztatta.^[83] Az ellenőrzés tehát az állomási kordonokon túl az üzemekre, iskolákra és magánlevelezésre is kiterjedt.

A tömeg felborítja a tervet

A látogatás napján olyanok is kijutottak a térre, akik nem tartoztak a megbízhatónak ítélt, kiválasztott résztvevők közé. Az MfS és a Népi Rendőrség nem tudta megakadályozni a Brandtot szólító kiáltásokat. A Bundesarchiv a Stasi későbbi állítását, miszerint az első kiáltásokat nyugatnémet újságírók szervezték, más forrásokkal és visszaemlékezésekkel nem alátámasztott magyarázatként kezeli.^[82] A külső ellenfél hibáztatása a hatóság nézőpontjához tartozik; nem a tömeg cselekvésének bizonyított magyarázata.

119 előállítás: mit jelent ez a szám?

A ZAIG 1970. április 15-i zárójelentése összesen 119 előállítást közöl. Bontása Brandt érkezése előtti intézkedéseket és három weimari esetet is tartalmaz. A szám tehát a műveletre, annak időbeli és földrajzi keretére vonatkozik.^[84] Nem jelent sem 119 elítélést, sem 119 dokumentált fogvatartást az Andreasstraßén. Konkrét börtönökhöz és egyéni eljárásokhoz való hozzárendeléséhez további bizonyíték szükséges.

Utóélet: a megfigyelés nem ér véget a látogatással

Catrain szerint az MfS még hetekig próbálta azonosítani a résztvevőket saját fényképei, valamint nyugatnémet újság- és televíziós felvételek alapján.^[83] A közzétett zárójelentés ugyanakkor nagyrészt eredményesnek mutatta be a biztosítási intézkedéseket, és leírta a párt- és állami szervekkel, valamint a SED körzeti vezetésével való egyeztetést.^[84] Az esemény így több szintet tár fel: nyilvános cselekvést, azonnali elnyomást, utólagos vizsgálatot és az apparátus saját vezetése előtti önigazolását.

A határ és a tranzitútvonalak

A regionális feladatokhoz a határbiztosítás és a tranzitforgalom megfigyelése is hozzátartozott. A Bundesarchiv bemutatja, hogy a tranzitegyezmény 1972-es hatálybalépése után a körzet pihenőhelyei NDK-állampolgárok és nyugati emberek találkozópontjaivá váltak. Az állambiztonság intenzíven figyelte az útvonalakat. A határnál az ellenőrzés már a hátországban, különösen az öt kilométer széles korlátozott övezetben elkezdődött.^[10]

A fogvatartás történetéhez vezető kapcsolat kutatási kérdés: hogyan lettek a megfigyelésekből nyomozások, és mely hivatalok vettek részt bennük? Saját ügyemben a közzétett jelentés és ítélet konkrét támpontokat ad. Más ügyeket és regionális eljárásokat önállóan kell rekonstruálni. Az Andreasstraßéról szóló következő részek ezért a dokumentált hatáskörökből indulnak ki, és innen jutnak el az egyes emberhez.

Vizsgálati fogság · Erfurt

Andreasstraße: vizsgálati fogság a Stasi hatalmi apparátusában

Fogvatartási hely a város közepén

Az Andreasstraße közvetlenül az erfurti Dóm tér mellett található. A Stiftung Ettersberg szerint 1952-től itt működött az Állambiztonsági Minisztérium körzeti igazgatósága és vizsgálati fogdája. A politikai üldözésnek tehát fizikai jelenléte volt a városban: a hivatalok és a börtön egymás közelében álltak.^[11]

A börtön azonban nem kizárólag Stasi-börtön volt. Johannes Beleites az állambiztonság és a Népi Rendőrség közös használatát írja le; az MfS cellái az első és második emeleten voltak. Ez a különbség alapvető: az épület története és az MfS vizsgálati fogságának története összefügg, de nem azonos.^[12]

Ki nyomozott – és ki szervezte a fogvatartást?

A fogvatartás megértéséhez két hatáskört kell megkülönböztetni. Az erfurti körzeti igazgatóság IX-es osztálya volt a nyomozó szerv. A Bundesarchiv feladatai között állam elleni és más olyan bűncselekmények nyomozását sorolja fel, amelyek hátterét az MfS állambiztonsági szempontból jelentősnek tekintette. A fennmaradt anyagok között az úgynevezett „NDK-ból történő jogellenes távozás” ügyeire vonatkozó iratok is szerepelnek.^[13]

Ezzel szemben a XIV-es osztály felelt a körzeti igazgatóság vizsgálati fogságáért és büntetés-végrehajtási őrizetéért, valamint a börtön működtetéséért és biztosításáért. Az erfurti levéltári anyagban például elfogatóparancsokról, fogvatartottak elővezetéséről, látogatásokról, orvosi vizsgálatokról és személyes tárgyakról szóló iratok találhatók. Ezek a börtönigazgatás különböző területei; levéltári jelenlétük nem bizonyítja, hogy minden fogvatartottról minden dokumentum fennmaradt.^[14]

Az MfS nyomozó szervei az igazságszolgáltatáshoz is kapcsolódtak. Roger Engelmann és Frank Joestel a berlini IX-es főosztályt és a szakmailag alárendelt körzeti IX-es osztályokat „nyomozati szakágként” írják le. Feladataik közé tartoztak a kihallgatások és a nyomozati eredmények összegyűjtése; a zárójelentés a későbbi vádirat egyik alapját képezte. Az állambiztonságot, az ügyészséget és a bíróságot tehát együttműködésük vizsgálatakor is meg kell különböztetni.^[15]

Elszigetelés és változó börtönrendszer

Az MfS vizsgálati fogsága nem maradt négy évtizeden át változatlan. Engelmann és Joestel változásokat mutatnak be a kihallgatásokban, a bizonyítékgyűjtésben és a védőkkel való kapcsolattartásban. Ugyanakkor a fogvatartottak kiterjedt elszigetelése továbbra is jelentős nyomásgyakorló eszköz maradt. Az 1980-as évek végére könnyebb ügyvédi hozzáférést írnak le, de e beszélgetések lehallgatását és cellabesúgók alkalmazását is.^[15]

Ez a kutatás az MfS nyomozati gyakorlatát egészében ismerteti. Külön bizonyíték kell annak megállapításához, hogy egy adott intézkedést ellenem vagy más erfurti személy ellen alkalmaztak-e. Az általános leírás nem helyettesíti sem a személyes akták vizsgálatát, sem az emlékekről folytatott beszélgetést.

A fizikai kapacitás is korlátozta a börtönigazgatást. Beleites szerint 1989-ben az erfurti börtön már nem elégítette ki a körzeti igazgatóság igényeit, és MfS-foglyokat a Belügyminisztérium weimari és gothai vizsgálati fogdáiban is tartottak. Ez mutatja, hogy Erfurt fogvatartási történetének vizsgálata az Andreasstraße épületén túlra is kiterjed.^[12]

Vizsgálati fogság az Andreasstraßén: börtönkörülmények és mindennapok

A börtön mindennapjai többet jelentenek egy cella berendezésénél. Hozzátartozik a következő kihallgatásra várás, az engedélyektől való függés és az ismerős emberektől való elszakítás. Az Andreasstraße esetében az alábbi ismertetés helyi emlékeket és dokumentumokat kapcsol össze az MfS vizsgálati fogságáról szóló kutatással. Az általános megállapításokat kifejezetten annak jelöljük.

Érkezés és befogadás: rendelkezés a saját test felett

Karl Wilhelm Fricke az MfS vizsgálati fogságába történő befogadáskor motozást, börtönruhára váltást és számmal való megszólítást ír le. A számnak azt kellett megakadályoznia, hogy a szomszédos cellák foglyai megtudják az illető nevét. Ismertetése a börtönrendszer egészét vizsgálja; saját erfurti befogadásom pontos menetét nem bizonyítja.^[28]

Az erfurti állományjegyzék többek között fogvatartotti nyilvántartásokat, orvosi vizsgálatokat, valamint pénzről és személyes tárgyakról szóló feljegyzéseket sorol fel. Az ilyen iratok segíthetnek a befogadás egyes lépéseinek rekonstruálásában. Egy aktában rögzített orvosi vizsgálat önmagában semmit nem mond az ellátás minőségéről vagy arról, hogyan élte meg az érintett a befogadást.^[14]

Cella és elszigetelés: együtt bezárva, a külvilágtól elvágva

A Stiftung Ettersberg a kihallgatásokat, az elszigetelést és a bizonytalanságot az erfurti börtönélet meghatározó jegyeiként írja le. Honlapján Harald Ipolt, akit 1978 júniusától decemberéig az Andreasstraßén tartottak fogva, arra emlékezik, hogy három másik fogollyal osztozott egy cellán. A munka hiányáról és az idő lassú múlásáról beszél. Hite és a közeli dóm harangjai erőt adtak neki.^[27]

Ez a beszámoló megmutatja, hogy a külvilágtól való elszigetelés közös elhelyezés mellett is fennállhatott. Az „elszigetelés” és az „egyszemélyes cella” eltérő körülményeket ír le. Ipolt emléke saját fogvatartásának időszakát dokumentálja; nem ír le minden erfurti cellát, és nem jelenti automatikusan az én 1989-es körülményeimet.

Engedélyhez kötött mozgás és elfoglaltság

Az 1980-as évek végére Johannes Beleites az MfS börtönrendszerében kis, elkülönített udvarokban történő szabad levegőn tartózkodást ír le. Más cellák lakóival tilos volt kapcsolatot teremteni; a kihallgatások elsőbbséget élvezhettek. Az olvasáshoz is a nyomozó osztály engedélye kellett. Ezek az általános megállapítások magyarázzák, miért függött még a mozgás és az elfoglaltság is az apparátus döntéseitől.^[12]

Erfurtról az alapítvány az udvart ábrázoló 1989-es és a fölötte járőröző őrökről készült 1990-es történelmi fényképeket mutat be. A képek a helyi építészeti körülményeket dokumentálják. Nem adnak sem teljes napirendet, sem információt arról, milyen gyakran vittek ki egy adott fogvatartottat.^[27]

Kihallgatás és várakozás: a nyomozás nyomása

Fricke a kihallgatások tudatos előkészítését és pszichológiai nyomás alkalmazását írja le. Arra is rámutat, hogy a kihallgatási jegyzőkönyveket a nyomozók fogalmazták meg. Az írásos kérdés–felelet formát ezért vizsgálat nélkül nem szabad egy beszélgetés szó szerinti leirataként olvasni. Tanulmánya több évtizedet ölel fel; az egyes módszereket időszakonként és ügyenként kell vizsgálni.^[28]

Ügyem bemutatásakor ez azt jelenti, hogy a jegyzőkönyv dokumentálhatja, mely kijelentést őrizte meg a hatóság. Emlékem azt írja le, hogyan éltem meg a helyzetet. Ha a kettő eltér, a különbségnek láthatónak kell maradnia. Nem takarhatja el egy látszólag zökkenőmentes elbeszélés.

Látogatások és ügyvédi kapcsolat: korlátozott összeköttetés a külvilággal

Beleites engedélyhez kötött és ellenőrzött családi látogatásokat ír le. Az ügyvédi kapcsolatot is ellenőrizték; az 1980-as évek végén a beszélgetéseket gyakran titokban lehallgatták. Ezek az MfS börtönrendszerének egészére vonatkozó megállapítások, nem az én ügyemben történt beszélgetés dokumentált leírásai.^[12]

Az én ügyem: édesanyám tervezett látogatása

Ezen a honlapon közzéteszem édesanyám, Rosemarie Obst látogatási engedélyét és kézzel írt listáját a behozandó dolgokról. Az engedély a következő látogatást 1989. április 11-én 13:30-ra rögzíti. Személyes beszámolómban elmondom, hogy a látogatás elmaradt, mert aznap volt a tárgyalásom. Édesanyám a tárgyalóterem hallgatóságában jelen lehetett; emlékeim szerint a tervezett személyes látogatás nem történt meg.^[29]

A dokumentum és az emlék itt kiegészíti egymást, de nem ugyanazt bizonyítja: az engedély a tervezett időpontot rögzíti. Az elmaradt látogatásról és annak jelentőségéről személyes elbeszélésem számol be. A közzétett iratok a hozzátartozói kapcsolat tervezését mutatják meg; a lemondás pontos hatósági döntésének tisztázásához külön iratot kellene vizsgálni.

A látogatási engedély, a lista és emlékeim megtekintése

Egy fogvatartási hely, különböző életek

Az Andreasstraße különböző okokból üldözött embereket kapcsol össze. Élettörténeteik kiegészítik a hatóságok és módszereik vizsgálatát. Két további példa megmutatja, hogyan függött össze a vizsgálati fogság a kivándorlási szándékkal és annak családi következményeivel. A fent tárgyalt Harald Ipolt-féle börtönbeszámoló és személyes dokumentációm mellett állnak.

1983/84: Lorenz Pagés – vizsgálati fogság és kivásárlás

A Stiftung Ettersberg az erfurti születésű Lorenz Pagést 1983/84 politikai foglyaként mutatja be. Négy hónapot töltött a Stasi vizsgálati fogságában az Andreasstraßén; teljes fogvatartása csaknem egy évig tartott. Az alapítvány a 213. § szerinti szökés megtervezését és előkészítését nevezi meg az üldözés okaként. Nyugat-Németország később fizetés fejében biztosította szabadon bocsátását.^[11]

Itt külön kell választani az erfurti vizsgálati fogságot és a teljes fogvatartási időt. Az emlékhely ismertetése nem helyettesíti az ítélet és a teljes börtöniratanyag vizsgálatát.

1984: a Höfelmayr család – együtt üldözve, külön a börtönben

Elise Catrain az eisenachi Höfelmayr család 1984. március 29-i letartóztatását írja le: Hannelorét és Martint, valamint két gyermeküket szökés előkészítésének gyanújával tartóztatták le. Külön-külön történt eisenachi kihallgatásuk után mind a négyüket az Andreasstraßéra vitték. A család korábban kivándorlási kérelmet adott be.^[85]

A tanulmány megkülönbözteti az akták állításait az emlékezéstől: egy MfS-feljegyzés szerint lányuk, Ina beismerte szökési szándékát; Ina Jaekel vitatja ezt a leírást. A vizsgálati fogság elválasztotta a hozzátartozókat. Csak az 1984. július 11-i tárgyaláson látták viszont egymást, beszélni azonban nem engedték őket.^[85]

Július végén megkezdődött a büntetés-végrehajtás. Az anyát és lányát Hoheneckbe vitték. Csaknem hat hónappal letartóztatásuk után fizetés fejében kiszabadították a családot, és Gießenbe küldték őket.^[85] Az erfurti vizsgálati fogságot itt is meg kell különböztetni a későbbi fogvatartási helyektől.

1988/89: Silke Wilden – fogság és elszakítás a lányától

A Stiftung Ettersberg 2021/2022-es éves jelentése Silke Wilden élettörténetét mutatja be. Miután 1985-ben kivándorlási kérelmet adott be, elveszítette óvónői állását; további kérelmei sikertelenek maradtak. 1988-ban Csehszlovákián át Ausztriába próbált szökni. Letartóztatták, az Andreasstraßéra vitték, és egy év két hónap szabadságvesztésre ítélték. A vizsgálati fogság után Hohenleubenben tartották fogva. Összesen hét hónap után fizetés fejében kiszabadították.^[73]

Lánya egyelőre az NDK-ban maradt. Jochen Voit interjújában Wilden az elválasztás megterhelő voltáról beszél. A gyermeket csak 1989 júniusában hozhatta el. Az életrajzi ismertetés szerint azt is megtiltották neki, hogy a börtönből írjon lányának.^[73] Ügye így túlmutat a börtönön: a politikai üldözés a kapcsolatokba és a hozzátartozók életébe is beavatkozott.

Mit bizonyítanak ezek az élettörténetek?

E példák az emlékhely kiadványaiból származnak, köztük egy kortanúinterjúból. Egyéni tapasztalatokat tárnak fel és helyi kapcsolatokat neveznek meg. E rész nem az érintettek teljes börtöniratanyagának önálló vizsgálatán alapul. A hasonlóságok összevethetők; a fogvatartás időszakának, okának és menetének különbségei láthatók maradnak. Saját történetem e helyi történelem része, miközben megőrzi egyéni alakulását.

Az én ügyem: személyes tapasztalat és hivatali nyomok

E honlap személyes időrendjében elmesélem 1989. február 14-i letartóztatásomat és az Andreasstraßén töltött vizsgálati fogságomat. Az MfS Központi Koordinációs Csoportjának közzétett, 1989. február 15-i napi jelentése már másnap rögzíti ügyemet. Csehszlovákián és Ausztrián át Nyugat-Németországba tervezett útvonalat, valamint az NDK büntető törvénykönyvének 213. §-a alapján ellenem indított nyomozást nevez meg.^[16]

A jelentés összekapcsolja az erfurti ügyet az MfS központi jelentési rendszerével. Hivatalos forrásként az állambiztonság nézőpontját tükrözi; nem magyarázza meg a teljes nyomozást vagy a fogvatartásom megélését.

Az itt közzétett 1989. április 11-i ítélet első oldala dokumentálja, hogy az Erfurt-Mitte kerületi bíróság „tiltott határátlépés előkészítése” és „nyilvános becsmérlés” miatt egy év két hónap szabadságvesztésre ítélt. A kapcsolódó személyes beszámolóban későbbi cottbusi és Karl-Marx-Stadt-i átszállításomat is leírom. Az erfurti vizsgálati fogságot és az 1989. október 20-ig tartó teljes fogvatartást ezért külön kezeljük.^[17]

A fogvatartás helyétől az iratok megmentéséig

1989. december 4-én erfurti polgárok elfoglalták a helyi Stasi-központot és annak börtönét. A Stiftung Ettersberg ezt az NDK első Stasi-hivatalfoglalásaként és az akták megsemmisítéstől való megmentésének döntő lépéseként írja le. Az Andreasstraße így az üldözést és a hatalmi apparátussal szembeni ellenállást egyaránt jelképezi. Az „Erfurt 1989-ben és az emlékezés története” című fejezet e fordulatot és következményeit ismerteti.^[11]

A mai emlékhely és oktatási központ élettörténeteket gyűjt, és áttekintést készít a politikai foglyokról. Kifejezetten megkülönbözteti a Stasi vizsgálati fogságát a Népi Rendőrség által az alagsorban fogva tartott politikai rabok helyzetétől. Ez a különbség a dosszié további munkájában is központi marad.^[18]

Szervezet és személyi állomány

Kik tartották fenn az apparátust – és hogyan érte el a mindennapokat?

A Stasi különböző hivatalokból és tevékenységekből állt. Egy munkatárs információkat szerezhetett, jelentéseket elemezhetett, besúgókat irányíthatott vagy a börtön működését biztosíthatta. E feladatok megkülönböztetése segít tisztázni a felelősséget. A regionális történethez ezért a magas rangú tisztek neveinél is többre van szükség.

Főállású munkatársak: a személyi alap

Jens Gieseke 1989. október 31-re összesen 91 015 főállású munkatársat ad meg. Ez a szám az apparátust egy adott pillanatban írja le; nem az MfS fennállása alatt ott dolgozó valamennyi ember összesítése. A létszám különösen gyorsan nőtt 1968 és 1982 között. 1983-tól az NDK államháztartási válsága korlátozta a további növekedés ütemét.^[19]

A főállású munkatársak többsége katonai szolgálati viszonyban állt. Kiválasztásukban központi szerepet játszott a politikai megbízhatóság és a Nyugattól való elkülönülés. A munkatársaknak és közvetlen családtagjaiknak tilos volt személyes nyugati kapcsolatokat fenntartaniuk. A szervezet fejlődésével nőtt a szakismeretek jelentősége. Gieseke az 1960-as és 1970-es évektől a szocialista szolgálati réteg családjaiból történő előnyben részesített toborzást is leírja.^[19]

Az állambiztonság így saját kötődésekkel és előmeneteli lehetőségekkel rendelkező szakmai világként is vizsgálható. Ez az értelmezés a foglalkoztatás feltételeit magyarázza. Arra még nem válaszol, mit tett egy adott ember, vagy mely döntésekért viselt felelősséget.

Képzés: szaktudás a politikai üldözés szolgálatában

Az állambiztonság saját intézményeiben is képezte munkatársait. Günter Förster az 1951-ben létrehozott potsdam-eichei iskolát ismerteti, amely 1965 júliusában felsőoktatási rangot kapott. Az MfS Jogi Főiskolája, röviden JHS, a képzést és kutatást a titkosszolgálat feladataival kapcsolta össze. 1989-ben oktatási és kutatási területei közé a marxizmus–leninizmus, az operatív szakterületek és a jog tartoztak.^[74]

Az elnevezés félrevezető lehet. Förster hangsúlyozza, hogy a tanulmányok nem adtak átfogó képzést bírói vagy ügyvédi munkára. Fő súlypontjuk a titkosszolgálati elmélet és gyakorlat volt. A gyakorlati képzésbe a nem hivatalos munkatársakkal való munka és találkozási jelentések írása is beletartozott.^[74] A képzés tehát közvetlenül olyan tevékenységekhez vezetett, amelyek más emberek személyes környezetéből szereztek információkat.

Förster kutatásának ismertetése kifejezetten ideológiai irányultságú titkosszolgálati intézményként jellemzi a főiskolát.^[75] A történeti vizsgálatnak ezért együtt kell tekintenie a szaktudásra, a politikai oktatásra és a feltételezett ellenfelekről alkotott képre. Egy felsőfokú végzettség azonban nem bizonyítja, milyen döntéseket hozott később egy munkatárs.

Erfurt vezetése: Josef Schwarz és a körzeti igazgatóság

Egy konkrét regionális életrajz ezt a képzést vezetői tisztséggel kapcsolja össze. Jens Gieseke életrajzi szócikke szerint Josef Schwarz 1955-ben lépett be az MfS-be. 1962 és 1968 között levelező képzésben tanult főiskoláján; 1972-ben ott szerzett doktori fokozatot. Egy schwerini vezetői beosztás után 1982-ben az erfurti körzeti igazgatóság vezetője, 1983-ban vezérőrnagy lett. 1990-ben elbocsátották.^[76]

A vezető összehangolta a körzeti igazgatóság és a helyi kirendeltségek működését. Az erfurti állományjegyzék többek között szervezeti és létszámterveket, vezetői értekezletek jegyzőkönyveit, éves terveket, jelentéseket és helyzetértékeléseket sorol fel.^[77] Ezek az iratok kiindulópontot adnak az utasítások, a regionális tervezés és a helyi végrehajtás kapcsolatának vizsgálatához.

A vezetői tisztség és az egyéni ügyben hozott döntés külön bizonyítást igényel. Az életrajz megmutatja, ki vezette az erfurti apparátust az 1980-as években. Önmagában nem bizonyít személyes utasítást az én ügyemben vagy részvételt egy adott kihallgatáson. Ehhez az ügyiratokat és döntési feljegyzéseket kellene megvizsgálni. A IX-es és XIV-es osztály vizsgálati fogságról szóló fejezetben ismertetett feladatai e regionális szervezet részei maradnak.

Nem hivatalos munkatársak: információ a társas kapcsolatokból

A nem hivatalos munkatársak, német rövidítéssel IM-ek, titokban szereztek információt társas környezetükből. Helmut Müller-Enbergs az állambiztonság központi eszközeként írja le tevékenységüket: véleményekről, kapcsolatokról és politikai tevékenységről jelentettek, és személyeket vagy folyamatokat is befolyásolhattak. Az MfS tudatosan alkalmazta őket az általa veszélyeztetettnek vagy politikailag gyanúsnak tekintett területeken.^[20]

Müller-Enbergs 1989-re mintegy 189 000 IM-et ad meg, és a megfigyelés sűrűségében jelentős regionális különbségeket ír le. Ez meghatározott időszakra vonatkozó történelmi becslés, nem használható pontos erfurti létszámadatként. Azt sem jelenti, hogy minden besúgónak azonos feladata vagy befolyása volt.^[20]

Az együttműködést időtartama, megbízásai és jelentései alapján kell vizsgálni. Egy fedőnév önmagában nem magyarázza meg a tetteket. Az érintettek bizalmas kapcsolatai tudtukon kívül a Stasi információforrásaivá válhattak.

Beszervezés: előkészítés, érdekek és nyomás

Helmut Müller-Enbergs kifejti, hogy az MfS-nek elő kellett készítenie a „beszervezést”, és elöljárói jóváhagyást kellett szereznie. Egy javaslat rögzítette a jelöltet, a célt, a tervezett beszélgetési módszert és a biztosítási intézkedéseket. A tényleges beszervezési beszélgetést gyakran további találkozások előzték meg. A hatóság politikai-ideológiai meggyőződést, személyes szükségleteket és úgynevezett „biztonságra és jóvátételre irányuló törekvéseket” különböztetett meg; utóbbi kategória nyomásgyakorlással is járhatott.^[94]

E fogalmak elsősorban az MfS nézőpontját írják le. Nem magyarázzák meg végérvényesen az egyén indítékait. Átfogó ismertetésében Müller-Enbergs túlnyomórészt eszmei, ritkábban anyagi indítékokat, még ritkábban zsarolást nevez meg.^[20] Ez nem teszi lehetővé sem egy konkrét kényszerhelyzet kizárását, sem annak feltételezését minden együttműködésnél.

Kötelezettségvállalás és tényleges tevékenység

Müller-Enbergs szerint a beszervezést az együttműködési készségről szóló nyilatkozat zárta le. Ez rendszerint kézzel íródott, és az állambiztonságra, a titoktartásra, a fedőnévre utalást, valamint aláírást tartalmazott. Kivételesen szóban is megtehették.^[95] Az írásos nyilatkozat hiánya ezért önmagában nem dönti el, történt-e együttműködés. Fordítva: egy fennmaradt nyilatkozat sem írja le annak teljes későbbi menetét.

A tevékenység különböző feladatokat foglalt magában. Az információgyűjtés és befolyásolás mellett logisztikai támogatás is létezett. Az 1968 és 1989 között használt IMK kategória például olyan személyeket jelölt, akik titkos találkozókhoz helyiséget, fedőcímet vagy fedőtelefonszámot biztosítottak.^[97] Valakinek a tetteit bemutatva ezért meg kell nevezni a dokumentált konkrét támogatást vagy jelentési tevékenységet.

Személyi akták, munkaakták és találkozási jelentések

Az 1/68. és 1/79. irányelv szerint az IM-ügy rendszerint egy személyi aktából, az I. részből és egy munkaaktából, a II. részből állt. A személyi aktát gyakran kezdetben IM-előügyként vezették; a személyre és kötelezettségvállalására vonatkozó iratokat tartalmazta. A munkaaktába írásos jelentéseknek, hangfelvételek leiratainak, valamint a tartótiszt vagy irányító IM találkozási jelentéseinek kellett kerülniük. Az IMK esetében összevont aktát írtak elő.^[96]

A forrás vizsgálatakor ezért döntő, ki írta: a besúgó vagy a találkozást összefoglaló személy. A megbízás, a jelentés, a szolgálati egység értékelése és az abból következő intézkedés eltérő bizonyíték. A terv szándékot mutat; megvalósulásához és következményeihez további iratok kellenek. Az aktaszerkezet segíti a vizsgálatot, de nem garantálja az iratok teljes fennmaradását.

Erfurt történetében e kérdés követhető például az ismertetett Umformtechnik Erfurt nyugati tevékenységén és az IM-ek alkalmazásának Kiértékelő és Ellenőrző Csoport általi felügyeletén keresztül. Konkrét személyeket és tetteket itt csak külön bizonyíték alapján kapcsolunk össze. Saját börtöntörténetem nem ad alapot a környezetemben élőkről való találgatásra.

Helyi kirendeltségek: hozzáférés a helyi intézményekhez

Roland Wiedmann a helyi kirendeltségeket területi illetékességű egységekként írja le. Többek között a gazdaságot, a közlekedést, a közigazgatást, az egészségügyet, a kultúrát és az oktatást figyelték. Feladataik közé biztonsági ellenőrzések, utazási engedélyekben való közreműködés, valamint hangulat- és helyzetjelentések tartoztak. Együttműködtek a Népi Rendőrséggel, helyi tanácsokkal és más intézményekkel, és kapcsolatot tartottak a SED helyi vezetéseivel.^[21]

A helyi illetékesség önmagában nem bizonyít egy konkrét üzemben vagy iskolában végrehajtott intézkedést. Ehhez helyi akták vagy más ellenőrizhető ügybeli bizonyítékok szükségesek.

Erfurti szolgálati egységek: szakfeladatok és helyi illetékesség

A Bundesarchiv által 1989-re ismertetett szervezet megmutatja a különböző szinteket. A körzeti igazgatóság vezetője közvetlenül az állambiztonsági miniszternek tartozott felelősséggel. Négy helyettese két operatív területet, az operatív technikát és ellátást, valamint a hírszerzést felügyelte. Erfurtban 13 helyi kirendeltség működött, a körzeti igazgatóság vezetőjének alárendelve.^[78] Az igazgatóság tehát Erfurt városán jóval túlterjedő területért felelt.

A szakosztályok a „szakági elvet” követték: a berlini központ feladatainak általában körzeti megfelelőjük volt. Erfurtban a XVIII-as osztály a népgazdasággal, a XX-as többek között az államapparátussal, a kultúrával és az egyházakkal foglalkozott. Az M osztály a postát ellenőrizte; a VIII-as megfigyelést és felderítést végzett. A XV-ös osztály a hírszerzésért felelt. Az 1989-es szervezetben a IX-es nyomozó osztály és a vizsgálati fogságért, illetve büntetés-végrehajtási őrizetért felelős XIV-es osztály közvetlenül a vezetőnek volt alárendelve.^[78]

A helytörténethez ezért két kérdést kell összekapcsolni: mely hivatal volt területileg illetékes, és mely szakosztály végezte az adott feladatot? Ez az áttekintés az 1989-es állapotot írja le. A korábbi évtizedek szervezeti változásait külön kell vizsgálni.

Kiértékelés és ellenőrzés: hogyan jutott az információ a vezetéshez?

Az erfurti Kiértékelő és Ellenőrző Csoport, röviden AKG, a titkosszolgálati munkából származó információkat elemezte. A Bundesarchiv állományjegyzéke szerint tájékoztatókat készített a körzeti igazgatóság vezetésének, a SED körzeti vezetésének és a berlini MfS-nek. Szolgálati értekezleteket és szabályzatokat is előkészített, valamint felügyelte más szolgálati egységek munkáját.^[79] A régióból származó információkat tehát különböző vezetési szintek számára dolgozták fel.

A fennmaradt anyagban éves jelentések és munkatervek, hangulat- és véleményjelentések, valamint az 1989-es politikai helyzetről szóló iratok találhatók. Dokumentálják a helyi kirendeltségek és osztályok nem hivatalos munkatársak alkalmazásával kapcsolatos felügyeletét is.^[79] Ez a leírás lehetséges kutatási irányokat jelöl ki. Nem helyettesíti az egyes akták vizsgálatát.

Olvasásukkor meghatározó marad, milyen körülmények között készültek ezek a jelentések. Egy „közhangulati” összefoglaló nem reprezentatív közvélemény-kutatás. Politikai megfigyelőapparátusban válogatták és fogalmazták meg. Ezért vizsgálni kell indítékát, szerzőjét, alapul szolgáló jelentéseit és címzettjeit. Csak ezután ítélhető meg pontosabban, hogyan lett a megfigyelésből helyzetértékelés vagy döntés.

Az információ rendezése és visszakeresése

Kartotékok, nyilvántartás és akták: hogyan kezelte a Stasi a tudását?

Az összegyűjtött információkat az apparátuson belül vissza kellett keresni és hozzá kellett rendelni az ügyekhez. Ez többek között a XII-es osztályok feladata volt. Kartotékokat vezettek, ügyeket vettek nyilvántartásba, iratokat archiváltak, és az operatív szolgálati egységek kérésére adatot szolgáltattak. Ilyen osztályok Berlinben és a körzeti igazgatóságokon működtek. A helyi kirendeltségek nem archiválták önállóan állományukat.^[90]

F 16 és F 22: két összekapcsolt kartoték

Doreen Hartwich az F 16-ot személyi kartotékként írja le. Olyan adatokat tartalmazott, mint a név, születési idő, munkahely, nyilvántartásba vétel dátuma és illetékes szolgálati egység. A nyilvántartási szám kapcsolta a bejegyzést az F 22 ügykartotékhoz.^[91] A karton tehát segített azonosítani a személyhez tartozó nyilvántartást, de nem helyettesítette a kapcsolódó iratokat.

Az F 22 az ügytípust, fedőneveket, az illetékes szolgálati egységet és munkatársat rögzítette, a nyilvántartott személyek valódi nevét azonban nem. Az MfS-en belüli titoktartás érdekében a két kartotékot külön helyen tartották. Levéltári jelzet utalhatott az archivált ügyre. Hartwich szerint ennek hiánya azt jelentette, hogy az MfS az ügyet még nem archiválta.^[92] E bejegyzés hiánya tehát önmagában nem bizonyít későbbi iratmegsemmisítést.

Az erfurti XII-es osztály és fennmaradt iratai

Erfurt esetében a Bundesarchiv személyek és objektumok nyilvántartását és ellenőrzését, kartotékokat, nyilvántartásba vételt, archiválást és adatszolgáltatást sorol fel. Munkainformációk, tervek, átadási iratok és OV-, OPK-, illetve IM-ügyek statisztikái maradtak fenn. Egyes anyagok rendezetlenül, különálló lapokként kerültek a levéltárba; a tárgyi iratokat előzetes áttekintés után kezdetben kötegekben jegyzékelték.^[93] A mai levéltári feldolgozást ezért meg kell különböztetni az eredeti irattári rendszertől.

Mit bizonyít egy kartotékbejegyzés – és mit kell még vizsgálni?

A XII-es osztály különböző kategóriákat vett nyilvántartásba, köztük nyomozati ügyeket, operatív ügyeket, operatív személyellenőrzéseket és IM-ügyeket.^[90] Egy név a kartotékban tehát önmagában nem jelent Stasi-együttműködést. Vizsgálni kell a nyilvántartási kategóriát, a kapcsolatokat és a fennmaradt aktákat. Külön kell választani a személy hatósági besorolását és a konkrétan dokumentált cselekvést is.

Az olvasást következetes kérdéssor segíti: kiről szól a bejegyzés? Milyen ügytípust rögzít? Ki és mikor kezelte az ügyet? Milyen kapcsolódó iratok maradtak fenn? Csak tartalmuk teszi lehetővé a korabeli állítások és intézkedések további vizsgálatát. Az 1989/1990-es veszteségek korlátozhatják ezt a rekonstrukciót. Személyes dokumentációmhoz tartozik a Hogyan kezelte a Stasi az információit? című fejezet.

Megfigyelés és üldözés

Információszerzés, emberek megfigyelése, intézkedések tervezése

Az MfS módszerei behatoltak a személyes kapcsolatokba és a magánkommunikációba. Kiegészítették egymást: egy jelzés további vizsgálatot indíthatott; technikai felvételek egészíthették ki a jelentéseket. Minden ügyben külön kell megvizsgálni, mely eszközöket alkalmazták ténylegesen együtt.

Postaellenőrzés: a levél mint információforrás

A levelek és táviratok ellenőrzéséért az M osztályok feleltek. Wiedmann központi postahivatalokban működő titkos ellenőrző helyeket ír le: a küldeményeket címzés vagy feltűnő külső jegyek alapján választották ki, felnyitották és gyakran lemásolták. Többnyire visszazárták és továbbították, némelyiket visszatartották. Az ellenőrzési megbízások egyénekre, de nagyobb földrajzi vagy társadalmi csoportokra is vonatkozhattak.^[22]

Az ellenőrző helyen való áthaladás nem jelenti, hogy minden levelet felnyitottak és elolvastak. E történet rekonstruálásakor meg kell különböztetni a kiválasztást, az utasításokat és a fennmaradt eredményeket. A megfigyelés olyan vétlen levelezőpartnereket is érinthetett, akiknek neve és üzenete bekerült az aktákba.

Telefonmegfigyelés: technikai rögzítés és kiértékelés

Angela Schmole a telefonmegfigyelést a 26-os osztály feladataként írja le. A lehallgatást a Deutsche Post kapcsolóközpontjaiban építették ki, a beszélgetéseket MfS-bázisokon rögzítették. Az eljárás változott: a kézírásos feljegyzéseket hangrögzítő berendezések követték; 1978-tól készülékek tették lehetővé az automatikus rögzítést. A megbízástól függően teljes egészükben vagy kivonatosan értékelték ki a beszélgetéseket.^[23]

A kiválasztás és az elemzés meghatározta a jelentések tartalmát. Egy beszélgetés összefoglalójánál vizsgálni kell, ki készítette, és a teljes felvételt vagy csak egy részletét tükrözi-e.

Külső megfigyelés: mozgások és kapcsolatok rögzítése

Schmole szerint a titkos külső megfigyelést általában más operatív egységek rendelték meg, és a VIII-as szakág főállású munkatársai hajtották végre. Kiválasztott személyek tartózkodási helyeit, kapcsolatait, munkahelyeit és szokásait figyelték. Az eredmények személyellenőrzésekbe, operatív ügyekbe vagy biztonsági ellenőrzésekbe kerülhettek.^[24]

Egy megfigyelési jelentés dokumentálhat kapcsolatokat és mozgásokat, de önmagában nem magyarázza meg az emberek szándékait. Politikai értékelései továbbra is az MfS értékelései maradnak.

Az operatív ügy: szervezett üldözés

Christian Halbrock és Ilko-Sascha Kowalczuk az operatív ügyet, röviden OV-t, egyének vagy csoportok ellen vezetett, nyilvántartott ügyként írják le. Többnyire az MfS által büntetőjogilag jelentősnek ítélt jelzésekből indult. Feldolgozása családtagokra, barátokra és kollégákra is kiterjedt. Az intézkedési tervek pszichológiai bomlasztást is előírhattak; lehetséges kimenetel volt a nyomozás, beszervezés, további beavatkozás vagy a gyanú meg nem erősítése esetén a lezárás.^[25]

Az OV-t ezért meg kell különböztetni a büntetőeljárási nyomozástól. A fogalmak különböző feldolgozási formákat jelölnek. Egy OV léte önmagában sem elítélést nem jelent, sem azt, hogy minden tervezett intézkedést végrehajtottak.

Postaellenőrzés Erfurtban: magánlevelekből hivatali tudás

Az erfurti M osztály felelt a levelek, csomagok és táviratok átvizsgálásáért, ellenőrzéséért és kiértékeléséért. Az állományjegyzék írás- és címkartotékokat, valamint főpostákon működő helyiségeket is felsorol.^[80] A postaforgalom és az információtárolás e kapcsolata megmutatja, hogyan válhatott a hétköznapi kommunikáció titkosszolgálati munka tárgyává.

1989. szeptember: bírálat magánlevelekben

A Stasi in Thüringen című regionális tanulmányban Rüdiger Sielaff bemutatja, hogyan elemezték az erfurti postaellenőrök 1989. szeptember közepén a politikai fejleményekre adott reakciókat. A titokban felnyitott levelek között egy orvos az NDK válságát bírálta, és utazási, sajtó- és véleményszabadságot követelt. Egy Erfurtból író nő elhatárolódott Honecker nyilvános kijelentésétől. A tanulmány az erfurti M osztály iratait idézi.^[81]

A példa az 1989 őszi politikai megfigyeléssel kapcsolja össze a magánkommunikációt. Személyes gondolatokat emeltek ki bizalmas összefüggésükből, és az állambiztonság értékelte őket. Az itt használt ismertetés a közzétett tanulmányon alapul; az alapjául szolgáló teljes akta önálló vizsgálata még nem történt meg.

1986: erfurti ellenőrök saját haszonszerzése

Sielaff egy 1986 végén feltárt ügyet is leír: erfurti postaellenőrök éveken át pénzt, bélyegeket és árukat loptak saját maguknak. Beszámolója szerint 13 munkatárs ismert el bűncselekményt. A fő elkövető ellen nyomozás indult; további következményként elbocsátások és fegyelmi intézkedések szerepelnek.^[81]

Az ügy megmutatja a mások postájához való titkos hozzáférés egyik további következményét. Konkrét esetként kell érteni; nem bizonyítja, hogy minden erfurti postaellenőr személyesen gazdagodott.

Mi maradt fenn az erfurti postaellenőrzésből?

A Bundesarchiv kevés fennmaradt tárgyi iratot, ugyanakkor kiterjedt M-kartotékot ismertet. Az információtár eredeti rendje megsemmisült. Ezért személyekre irányuló kereséshez betűrendbe rendezték át.^[80] A ma visszakereshető karton és a teljesen fennmaradt megfigyelési ügy tehát eltérő forrás. A bizonyíték hiánya sem válaszolja meg egyértelműen, hogy egy adott küldeményt annak idején ellenőriztek-e.

Regionális bizonyíték: az erfurti 26-os osztály

A Bundesarchiv erfurti 26-os osztályról szóló állományjegyzéke telefon- és telexellenőrzést, helyiségek lehallgatását és technikai megfigyelést sorol fel feladatként. Munkairatok, bázisokon végrehajtott operatív intézkedésekre vonatkozó információk és kábelnyomvonaltervek maradtak fenn. Ez a technikai megfigyelést regionális munkaterületként bizonyítja.^[26]

Az állományjegyzék az iratokhoz ad hozzáférést, nem alkalmazásuk teljes történetét mondja el. Különösen nem bizonyítja, hogy engem ilyen módon megfigyeltek. Ilyen állításhoz meg kellene találni és vizsgálni a megfelelő utasításokat, feljegyzéseket vagy más, az ügyre vonatkozó bizonyítékokat.

A technikai anyag kezdetben rendezetlenül, összekeveredett ügyekkel maradt fenn. Az 1997-es előzetes áttekintés után feldolgozták az iratokat.^[26] Egy kábelnyomvonalterv magyarázhatja a műszaki feltételeket; önmagában nem bizonyítja, kit hallgattak le ténylegesen, és mi lett ennek a következménye. Ehhez a technikai iratokat és a személyekre vonatkozó jelentéseket együtt kell vizsgálni.

Önállóság és közös cselekvés

Egyházak és független csoportok: szabadságterek megfigyelés alatt

A Stasi történetéhez olyan emberek és hálózatok is hozzátartoznak, akik és amelyek kikerültek ellenőrzése alól vagy szembeszálltak vele. Az egyházak önálló szervezeteket, találkozóhelyeket és eszmecserét kínáltak. Kereteiken belül és kívül olyan csoportok alakultak, amelyek állami szervezetektől függetlenül vitattak meg társadalmi kérdéseket. Ez a történet megmagyarázza, miért akadályozhatta a megfigyelés és az üldözés a közös cselekvést anélkül, hogy teljesen megakadályozta volna.

Nyomás alá kerülő önálló tér

Christian Halbrock és Ilko-Sascha Kowalczuk az egyházak önállóságával, vallási üzenetével és társadalomformáló igényével magyarázzák a SED gyanakvását. Az 1950-es évek nyílt konfliktusai többek között az egyházi ifjúsági és egyetemi munkát célozták. Házkutatások, elkobzások és bebörtönzések is az üldözés részei voltak. Később nagyobb jelentőséget kapott a rendezvények akadályozása és a titkos befolyásolás.^[61]

Módszereik közé megfigyelés, nem hivatalos munkatársak és beszélgetésekből szerzett információk tartoztak. Az MfS egyházi döntéseket is próbált befolyásolni, és vezető tisztségekben besúgókat beszervezni. A szerzők szerint azonban az egyházak teljes behálózása nem sikerült.^[61] Az egyháztagság, az állami hivatallal folytatott beszélgetés és a nem hivatalos együttműködés ezért eltérő körülmény. A konkrét személyhez rendelés önálló bizonyítékot igényel.

Béke, környezet és emberi jogok

Johannes Beleites bemutatja, hogyan alakultak az 1980-as évek elején az egyházakon belül és kívül független béke-, környezetvédelmi és emberi jogi csoportok. Kezdetben kevés kapcsolatuk volt; különböző helyeken működő csoportok gyakran alig tudtak egymásról. Az 1983-as Luther-év regionális egyházi találkozói új kapcsolatokat és nyilvános vitákat tettek lehetővé. A gyülekezetek független kiadványok sokszorosítására is lehetőséget adtak, és teret kínáltak kritikus művészeknek vagy fiataloknak.^[62]

Az egyházi terek így azoknak is fontosak voltak, akiknek ügye túlmutatott a hit kérdésein. Beleites a protestáns egyházak és az állam közötti, Honeckerrel 1978 márciusában tartott találkozó után rendezettebbé váló viszonyt is leírja. A nyílt összeütközés kerülése nem vetett véget az MfS tevékenységének.^[62] A védelem lehetősége és a megfigyelés együtt létezett; a szabadságtér mértékét helyben kell vizsgálni.

Offene Arbeit: egy erfurti megközelítés

Katharina Lenski Türingiában az Offene Arbeitot, vagyis a nyitott egyházi ifjúsági munkát alternatív ifjúsági kultúraként és egyházi munkaterületként vizsgálja. Olyan emberek tereit írja le, akiknek öltözéke, zenéje vagy életmódja nem felelt meg az állami elvárásoknak. A személyes eszmecsere mellett békével, emberi jogokkal és környezettel foglalkozó tevékenységek alakultak ki. Erfurtnál Lenski e munka 1979-es létrejöttét és különböző témák köré szerveződő csoportokat nevez meg.^[63]

Az Offene Arbeit Erfurt saját 1979-es összefogását alulról szerveződő közösségként vagy gyülekezetként írja le, amely az egyházi élet más formáját kereste.^[64] Ez az önleírás a közösség saját értelmezését mutatja meg. Más célt szolgál, mint korabeli tevékenységének és az ellene irányuló intézkedéseknek a történeti vizsgálata.

Lenski óva int az ilyen helyek idealizálásától. Az Offene Arbeit összefonódott a társadalom többi részével; eltérő érdekek, hierarchiák és konfliktusok falain belül sem tűntek el. Az állami hatóságokkal és az egyházi vezetéssel fennálló feszültségeket is leírja.^[63] Ez nem csökkenti e történet jelentőségét. Inkább pontosabban megérthetővé teszi a résztvevők lehetőségeit és korlátait.

Üldözés és az ellenőrzés korlátai

Az egyházi ifjúsági, később béke-, környezetvédelmi és emberi jogi munka növekvő vonzereje fokozta az MfS gyanakvását. Halbrock és Kowalczuk egyházi találkozók megfigyelését és nyugatnémet gyülekezeti kapcsolatok kezelését ismertetik.^[61] Az egyes csoportok elleni intézkedéseket külön kell rekonstruálni. A pszichológiai bomlasztásról szóló fejezet az egyik alkalmazott módszert magyarázza el; konkrét erfurti esetet ezzel még nem bizonyít.

A helytörténet szempontjából e rész az 1989-es Erfurtról és a körzeti igazgatóság elfoglalásáról szóló fejezethez vezet. A résztvevők eltérő tapasztalatokból cselekedtek. Nem minden keresztény és nem minden független csoporttag követte ugyanazokat a célokat. Saját fogvatartási ügyemet sem kapcsoljuk itt csoporttagsághoz személyes vagy iratbeli bizonyíték nélkül. Az egyéni életek különállók maradnak, miközben társadalmi kapcsolataikat vizsgáljuk.

Zene, önállóság és állami beavatkozás

Ifjúsági kultúra: punk a szabadságterek és üldözés között

A zene, az öltözködés és az önszerveződő fellépések az eszmecsere önálló formáit teremtették meg. Az állambiztonság történetéhez ezért az a kérdés is hozzátartozik, hogyan került a kulturális önállóság politikai gyanúba, és milyen lehetőségeik maradtak a résztvevőknek.

Ki léphetett fel nyilvánosan?

A Stasi-iratok levéltárának kutatói beszélgetésében Florian Lipp zenetudós elmagyarázza, hogy a zenekaroknak minősítési eljáráson kellett átesniük a törvényes nyilvános fellépéshez. Meghallgatásukat bizottság értékelte; a minősítés képezte a fellépési engedély alapját. Egyes csoportok elutasították ezt, és magán- vagy egyházi helyeken játszottak.^[86] A kulturális igazgatás, a szervezők és az állambiztonság eltérő feladatokat láttak el. A fellépések ellenőrzése nem kizárólag az MfS ügye volt.

Eisenach és Erfurt: a „Fanatischen Frisöre”

A Stasi in Thüringen című műben Stephanie Schlesier leírja, hogy az eisenachi helyi kirendeltség 1988 elején „Friseur” néven operatív személyellenőrzést indított a zenekar ellen. Nyáron a „Laien” operatív ügy következett. Az állambiztonság meg akarta akadályozni a kritikus fellépéseket, és nyomást gyakorolt az egyházi vezetőkre. Kezdeményezésére a helyi tanács fellépési tilalmat rendelt el; egyes dalszövegek elhagyásáért cserébe engedélyt ajánlottak.^[87]

A zenészek visszautasították az ajánlatot, és mégis felléptek az erfurti Ágoston-rendi kolostorban. Egy tag kilépése után a Stasi 1989 februárjában lezárta az OV-t, de a dobost a „Schlagzeug” OPK keretében tovább figyelte. Júliusban a zenekar a gothai Megbékélés templomában lépett fel.^[87] Az ügy lezárása tehát ebben az esetben nem jelentette a megfigyelés végét.

Elnyomás, bevonás és önálló cselekvés

Lipp megkülönbözteti az 1980-as évek első felének erősebb korlátozásait azoktól a későbbi kísérletektől, amelyek egyes zenekarokat az állami kulturális programokba vontak volna be. Intézmények közötti konfliktusokat és tovább élő szabályozásokat is ismertet.^[86] E fejlődés ezért nem mondható el minden csoport egységes kezeléseként. Az eisenachi példa összekapcsolja a titkosszolgálati feldolgozás formáit az egyházi fejezetben bemutatott szabadságterekkel. Az itt használt kutatási ismertetések nem helyettesítik az egyes zenekari akták teljes vizsgálatát.

Politikai ellenőrzés a mindennapokban

Iskolák, egyetemek és üzemek: beavatkozás a tanulásba és a pályába

A politikai üldözés letartóztatás nélkül is érinthette az embereket. Egy megtagadott tanulási lehetőség, megakasztott pálya vagy munkahelyi nyomás is mélyen belenyúlhatott egy életbe. Megértésükhöz az állambiztonság mellett a többi részt vevő intézményt is vizsgálni kell. Más kérdés, mely hivatal gyűjtötte az információt, ki kezdeményezte az intézkedést és ki hajtotta végre.

Információ a megszokott környezetből

Stefan Wolle leírja, hogyan elégítette ki az MfS információigényét titkos besúgókkal, valamint a párt, a tömegszervezetek és az állami hivatalok jelentéseivel. Kritikus megjegyzések, egyházi vagy nyugati kapcsolatok is bekerülhettek e jelentésekbe. A következmények képzési helyeket, előléptetéseket és utazási engedélyeket érinthettek. A konkrét intézkedéseket gyakran iskolák, egyetemek, vállalatok, illetve párt- és ifjúsági szervezetek hajtották végre.^[57]

Wolle az állambiztonság személyzeti döntésekre gyakorolt befolyását és a veszélyesnek tartott emberek szakmai kudarcainak titkos előidézését is ismerteti.^[57] Ez azonban nem jelenti, hogy minden elutasított jelentkezést vagy szakmai visszaesést az MfS okozott. Egyéni ügyben külön bizonyítékok alapján kell rekonstruálni a politikai utasításokat, az illetékes intézmény döntéseit és az esetleges Stasi-részvételt.

1988: iskolai kizárások nyilvános ellenvélemény után

A Berlin-Pankow-i Carl von Ossietzky Iskolában fiatalok 1988-ban nyilvánosan bírálták a katonai parádékat és a nacionalista tendenciákat. Szeptember 30-án egy lányt és három fiút kizártak. A Bundesarchiv az iskolavezetés, az FDJ és a szülői képviselők nyomását, valamint az MfS megfigyelését írja le. Egy nem hivatalos munkatárs jelentett a fiatalok szövegeiről és a tanárok véleményéről.^[58]

A kizárások nyilvános szolidaritást váltottak ki, különösen protestáns gyülekezetekben. Az állambiztonság ezután megpróbálta megakadályozni a további, nyilvánosságban hatásos támogatást, és megfélemlíteni a fiatalokat és szüleiket.^[58] A példa különböző intézmények együttműködését és annak korlátait mutatja: a fegyelmezés ellenvéleményt és támogatást válthatott ki. Berlini ügyről van szó; hasonló erfurti eljárásokhoz önálló bizonyíték kell.

Egyetemek: megfigyelés és intézményi együttműködés

Rainer Eckert megkülönbözteti az egyetemek megfigyelését az egyes oktatók és hallgatók MfS-szel való együttműködésétől. Az ellenőrzés az oktatás és kutatás mellett a szabadidőt, a keresztény diákközösségeket és a külföldi kapcsolatokat is érintette. Az állambiztonság professzorok, alkalmazottak és diákok körében szervezett be besúgókat, és megpróbálta elfojtani az ellenzéki tevékenységet és a kivándorlási szándékot.^[59]

Emellett hivatalos együttműködés is létezett az egyetemi vezetésekkel, a SED és az FDJ szervezeteivel, valamint biztonsági megbízottakkal. Eckert személyzeti és hallgatói akták átadását, illetve fontos állások betöltésének befolyásolását írja le. Az egyetemek az MfS számára megbízásos kutatások és jövőbeli munkatársak toborzásának helyszínei is voltak.^[59] Az intézményi együttműködést és az egyéni nem hivatalos közreműködést ezért külön kell vizsgálni. Az egyetemhez tartozás önmagában semmit nem mond egy adott ember tevékenységéről.

Vállalatok: gazdasági biztosítás és politikai megfigyelés

A gazdaság megfigyelése az ipari és mezőgazdasági üzemekre, valamint a kereskedelemre, pénzügyekre és kutatásra is kiterjedt. Reinhard Buthmann feladatai közé sorolja a kémelhárítást, a minősített információ védelmét, a gazdasági tervekről szóló jelentések ellenőrzését és a vélt vagy valós „gazdasági szabotázs” elleni küzdelmet. Az illetékes MfS-egységek rendszeresen együttműködtek a párttal és az állami intézményekkel. A központi szolgálati egységet 1964-től XVIII-as főosztálynak nevezték.^[60]

Tevékenysége a gazdasági szerkezettel és politikai súlypontokkal együtt változott. Buthmann fokozott biztonsági ellenőrzéseket és felügyeleti előírásokat ír le, később különösen nagy technológiai projektek és minősített információk védelme kapcsán.^[60] Erfurt esetében az Umformtechnik Erfurt és az Audi példája mutatja meg, hogyan kapcsolódhatott a gazdasági együttműködés a munkatársak és üzleti partnerek megfigyeléséhez.

Az ilyen beavatkozások vizsgálata a börtönökön túlra tágítja a politikai üldözés megértését. Azt is segít megmagyarázni, miért világíthatják meg ugyanannak az eseménynek eltérő részeit a személyes emlékek, személyzeti iratok, iskolai vagy üzemi dokumentumok és MfS-akták. E források összekapcsolása pontosabban tisztázza a felelősséget.

Az NDK-n túl

Külföldi hírszerzés és nyugati tevékenység: információ, befolyás és üldözés

Az állambiztonság politikai titkosrendőrség és hírszerző szolgálat is volt. Tevékenysége nem állt meg az NDK határainál. A külföldi információszerzés és az országon kívüli emberek üldözése is történetéhez tartozott. E feladatok megkülönböztetése segít megmagyarázni a hatásköröket; kapcsolataik különösen konkrét ügyekben válnak láthatóvá.

Az A Főigazgatóság és elődei

Az MfS legfontosabb hírszerző egysége az A Főigazgatóság, röviden HV A volt. Helmut Müller-Enbergs az 1951-ben létrehozott „Gazdaságkutató Intézetből” való kialakulását írja le. Az apparátus 1953-ban XV-ös főosztályként került az állambiztonsághoz; 1956-tól viselte a HV A nevet. Markus Wolf 1952 és 1986 között vezette. Fő célterülete Nyugat-Németország és Nyugat-Berlin volt, de munkája távolabbra is kiterjedt.^[53]

Célpontjai közé politikai intézmények, pártok, a hadsereg, más hírszerző szolgálatok, valamint a tudomány és technika tartoztak. A HV A külön szektort tartott fenn a tudományos és műszaki információk megszerzésére. Szervezetét tehát különféle tudásterületekre és célintézményekre alakították ki.^[53]

Mit kellett elérnie a hírszerzésnek?

Müller-Enbergs megmagyarázza az információgyűjtés mögötti érdekeket: a politikai vezetés ismerni akarta a Nyugat szándékait; az iparnak és a kutatásnak másutt elért fejlesztésekből kellett profitálnia. A műszaki ismeretek megszerzése a hazai fejlesztési költségek megtakarítását és a gazdasági lemaradás csökkentését célozta. Tudatosan terjesztett információkkal a közvéleményt és a politikai vitákat is próbálták befolyásolni. A hírszerzés így a SED uralmának politikai és gazdasági céljait is támogatta.^[54]

Egy fennmaradt dokumentum vagy sikeres információszerzés azonban nem bizonyít átfogó ellenőrzést a nyugati társadalom felett. Müller-Enbergs rámutat az eredmények ideológiai értelmezésére, és megkülönbözteti az egyes területekre való mély betekintést Nyugat-Németország irányításának képességétől.^[54] A történeti értékelésnek ezért külön kell vizsgálnia a megbízásokat, a ténylegesen megszerzett információkat, az elemzést és a kimutatható hatásokat.

Miért jelentett a nyugati tevékenység többet a HV A-nál?

Más MfS-egységek is működtek Nyugaton. A Bundesarchiv áttekintése a HV A és az általa irányított körzeti XV-ös osztályok mellett többek között rádiófelderítést és postaellenőrzést sorol fel. Felléptek rendszerbírálók, szökést segítők és kivándorolt egykori NDK-állampolgárok ellen is. A HV A általában tudott ezekről a tevékenységekről, és időnként részt is vett bennük.^[55]

A külföldi tevékenység és a belső üldözés határa tehát átjárható volt. Az NDK-t elhagyó emberek továbbra is állambiztonsági célpontok maradhattak. Az MfS ugyanakkor utazási és családi kapcsolatokat használt besúgók beszervezésére. A Bundesarchiv politikai meggyőződést, anyagi ösztönzést és személyes kapcsolatokat nevez meg kiindulópontként.^[55] Egy nyugati kapcsolat önmagában azonban nem bizonyít együttműködést. Konkrét iratokat és tetteket kell vizsgálni.

Erfurti példa: üzleti utak Ingolstadtba

Az 1980-as években az Umformtechnik Erfurt forgattyús préseket adott el az Audinak és a Volkswagennek. Erfurti munkatársak utaztak Ingolstadtba e megrendelések miatt; Audi-képviselők érkeztek Erfurtba. A Bundesarchiv ismertetése szerint az állambiztonság figyelte a tárgyalásokat és a gépek telepítését. A fejlesztők és szerelők között nem hivatalos munkatársak is voltak, akik az Audi üzeméről, dolgozóiról és saját velük utazó kollégáikról jelentettek.^[56]

A cikk idézi az erfurti XVIII-as osztály egyik IM ingolstadti alkalmazhatóságáról szóló 1985-ös értékelését és az Erfurtba érkező Audi-képviselőkre vonatkozó 1986-os megfigyelési utasítást. Részt vett tehát a népgazdaság biztosításáért felelős szolgálati egység.^[56] A példa megmutatja, hogyan fonódhatott össze a gazdasági kapcsolat, a nyugati információszerzés és a saját kiutazók ellenőrzése. Konkrét összefüggést ír le, nem alkalmazható minden üzleti útra.

Jelentős irathiányokkal terhelt történet

A HV A kutatása különös iratbeli nehézségekkel szembesül. A Bundesarchiv önállóan irányított felszámolását és iratainak nagymértékű megsemmisítését írja le. A fennmaradt hírszerzési anyag ezért viszonylag csekély.^[55] A hiányzó irat nem bizonyítja, hogy egy tevékenység nem történt meg. Fordítva: a hiányok nem tölthetők ki feltételezett eseményekkel. A feloszlatásról és iratbetekintésről szóló fejezet megmagyarázza, miért része maga az iratfennmaradás is a történetnek.

Mozgásszabadság és politikai üldözés

Szökés, kivándorlás és büntetőjogi üldözés

Az NDK elhagyásának vágya nagyon különböző tapasztalatokból eredhetett. Laura Wehr politikai üldözést, korlátozott szakmai lehetőségeket, a gyermekekért való aggodalmat, családegyesítést és szabadságigényt nevez meg. E motívumok összekapcsolódhattak. A kivándorlási kérelem vagy a szökési út választása ezért arról is szól, milyen lehetőségeket látott még maga előtt az ember.^[33]

Kivándorlási kérelmek és szökési tervek: különböző utak

A végleges kivándorlási kérelem az NDK állami engedéllyel történő tartós elhagyását célozta. Wehr leírja, hogy az 1970-es évek közepétől egyre többen választották ezt a hivatali utat. Többek között emberi jogokra és a helsinki záróokmányra hivatkoztak. Ugyanakkor a kérelem és a kivándorlás kitartó követelése szakmai hátrányokat, megfigyelést és büntetőeljárást vonhatott maga után.^[33]

A szökési terv ezzel szemben az előírt állami engedély nélküli távozást célozta. Az NDK büntetőjogilag üldözte az ilyen terveket. Az üldözés már a határ elérése előtt elkezdődhetett. A különbség akkor is fontos, ha valaki elutasított kivándorlási kérelme után fontolgatta a szökést: a kérelem, az előkészület, a szökési kísérlet és a sikeres szökés eltérő esemény.^[36]

A közigazgatás mint a kivándorlás megakadályozásának eszköze

Frank Wolff a határzárak mellett a hivatali akadályokat vizsgálja. A kivándorlási politika sokáig bizalmas szabályokon és utasításokon alapult; a döntések a kérelmezők számára alig voltak átláthatók. Közigazgatási bírósági felülvizsgálat nem állt rendelkezésre. A beadványok és fellebbező levelek fontos eszközök maradtak a hatóságok más döntésre ösztönzésében.^[34]

A nemzetközi elismerés és a megtagadott mozgásszabadság közötti feszültség kiélezte a konfliktust. A kivándorolni kívánók egyezményekkel és emberi jogi vállalásokkal érveltek. Wolff leírja, hogy az NDK vezetése 1988/1989 fordulóján kiterjesztette a kérelmezés lehetőségét. Ez azonban még nem teremtett általános jogot a tényleges távozásra. A kérelmet, feldolgozását és az engedélyt ezért az NDK utolsó szakaszában is külön kell kezelni.^[34]

Hogyan lépett fel a Stasi a kivándorolni kívánók ellen?

Christian Halbrock és Ilko-Sascha Kowalczuk a kivándorlási mozgalom elleni küzdelmet az MfS 1970-es évektől fennálló kiemelt feladataként írják le. Az 1977. március 18-i 6/77. számú parancs szabályozta az intézkedéseket és az együttműködést. Ide tartozott a központi és körzeti koordináció, valamint a Belügyminisztérium szerveivel és a helyi közigazgatási hivatalokkal való kapcsolat.^[35]

A szerzők úgynevezett „visszatartó beszélgetéseket” ismertetnek, amelyeknek le kellett beszélniük az embereket kivándorlási szándékukról. Jobb lakáskörülményeket vagy a szakmai hátrányok megszüntetését ajánlhatták fel. Másokat büntetőjogi következményekkel fenyegettek vagy bebörtönöztek, különösen ha nyilvánosan nyomást gyakoroltak, vagy nyugati szervekhez fordultak. Az intézkedések így a mindennapi befolyásolástól a vizsgálati fogságig terjedtek.^[35]

Büntetőjogi üldözés már a határátlépés előtt

Monika Tantzscher ismerteti a büntetőjogi rendelkezések alakulását. 1957-től az engedély nélküli távozást az útlevéltörvény alapján üldözték; az 1968-as büntető törvénykönyv 213. §-a tartalmazta a „tiltott határátlépés” tényállását. Az előkészület és a kísérlet is büntetendő volt. Az 1979-es módosítás súlyos esetekben nyolc évre emelte a büntetési maximumot. Ez a maximum semmit nem mond az egyéni ügyben kiszabott büntetésről.^[36]

A történeti értelmezéshez tisztázni kell, mikor zajlott az eljárás, milyen cselekményt róttak fel és mely rendelkezésre épült az elítélés. A „Republikflucht”, vagyis a köztársaságból való szökés megnevezése önmagában nem válaszolja meg ezeket. A korabeli büntetőjogi üldözés nyelve sem válhat vizsgálat nélkül az érintettek mai leírásává.

Más államokon át vezető szökési utak és központi koordináció

Tantzscher bemutatja, hogy a fal felépítése után Csehszlovákián, Magyarországon és Bulgárián át vezető utakat is használtak. A biztonsági szolgálatok együttműködésben állapodtak meg a szökések megakadályozására és a letartóztatott NDK-állampolgárok visszaküldésére. Egy másik szocialista országba utazás tehát még nem adott védelmet az NDK apparátusával szemben.^[36]

A Bundesarchiv állományjegyzéke megnevezi a Szökés/Áttelepülés Központi Koordinációs Csoport feladatait: a kivándorlást kérelmezők elleni intézkedések összehangolását, szökések megakadályozását és kivizsgálását, valamint a szökést segítő szervezetek elleni fellépést. Más biztonsági szolgálatokkal is egyeztetett. Fennmaradt anyagában áttelepülési kérelmek, szökési kísérletek és gyanús esetek iratai szerepelnek.^[37]

A nyomozástól az ítéletig: eltérő hatáskörök

A hatáskörökről szóló fejezet megkülönbözteti a nyomozó szervet a börtönigazgatástól. A büntetőeljárásban az igazságszolgáltatás is részt vesz: Engelmann és Joestel elmagyarázzák, hogy az MfS nyomozó szervei kihallgatásokat végeztek, és az eredményeket zárójelentésben foglalták össze. Ez a vádirat egyik alapja volt. Az ítéletet bíróság hozta. Együttműködésük és politikai felelősségük vizsgálatához meg kell nevezni különálló szerepüket.^[15]

Foglyok kivásárlása: út a börtönből

Az erfurti fogvatartási történetek már több olyan embert bemutattak, akinek szabadulását fizetéssel biztosították. A német „Häftlingsfreikauf” kifejezés mögött a két német állam között évek alatt kialakult gyakorlat állt. A Bundesarchiv a nyugatnémet kormány által 1963-tól támogatott erőfeszítéseket ismerteti: anyagi ellenszolgáltatásért tárgyaltak olyan emberek szabadon bocsátásáról, akiknek elítélését Nyugat-Németországban politikai indíttatásúnak tekintették. A tárgyalások titkosak maradtak.^[88]

Megbízott ügyvédek, állami hivatalok, valamint a protestáns és katolikus egyház vettek részt bennük. Családegyesítés és ügynökcserék is összefonódtak e törekvésekkel, de nem azonosíthatók minden egyes fogolykivásárlással.^[88] Egy élettörténetnél ezért tisztázni kell, mely megállapodás vezetett ténylegesen a szabaduláshoz vagy kivándorláshoz.

Kik tárgyaltak és szervezték a szabadulást?

Jan Philipp Wölbern több mint 33 000, 1963 és 1989 között fizetés fejében kiszabadított politikai foglyot említ. Nyugatnémet hivatalok neveket gyűjtöttek, és Wolfgang Vogel, illetve Jürgen Stange ügyvédeken keresztül listákat továbbítottak. Az egyházak áruszállításokkal támogatták a folyamatot. Az NDK oldalán az MfS a SED vezetésének megbízásából járt el; Mielke Heinz Volpertre bízta a koordinációt.^[89]

Wölbern leírja, hogy a megállapodás után az ügyészek MfS-utasításra indítványozták a büntetések próbaidőre történő felfüggesztését, és az ennek megfelelően utasított bíróságok jóváhagyták azt. Az 1960-as években egyes kivásárolt foglyokat az NDK-n belül engedtek szabadon. A kivásárlás és az áttelepülés tehát nem mindig volt ugyanaz az esemény.^[89]

Szabadság, ellenszolgáltatás és a hatályban maradó ítélet

A nyugatnémet kormány számára az üldözöttek segítése volt az elsődleges. A SED vezetése gazdasági ellenszolgáltatást kapott, és egyidejűleg eltávolíthatott ellenzéki gondolkodású embereket az NDK-ból. Wölbern így a közös gyakorlat mögötti eltérő érdekeket mutatja meg.^[89] A visszanyert szabadság egyéni jelentősége nem szűkíthető az államok tárgyalási céljaira.

A börtönből való szabadulás elsősorban esemény; a „Häftlingsfreikauf” itt az emögött álló kialkudott megállapodást jelöli. A fent leírt büntetésfelfüggesztés nem helyezte hatályon kívül az ítéletet. A későbbi rehabilitációt ezért külön kell kezelni. Saját ügyemben a hatályon kívül helyezést az 1993. április 21-i határozat dokumentálja.^[69] E rehabilitációs iratokból önmagukban nem következtetek arra, hogy saját szabadulásomat fizetéssel biztosították.

Tervezett távozásomból már megvalósulása előtt büntetőügy lett

Az 1989. február 15-i közzétett jelentés előző napi letartóztatásomat rögzíti. Megnevezi a csehszlovákiai Pozsony térségét, az Ausztrián át Nyugat-Németországba tervezett útvonalat és február 16-át mint a távozás tervezett napját. Magammal akartam vinni a február 15-én átveendő szakmunkás-bizonyítványomat. A bejegyzés arról is beszámol, hogy az erfurti körzeti igazgatóság nyomozást indított a 213. § alapján.^[16]

Az 1989. április 11-i ítéletem első oldala ezzel szemben a bírósági döntést rögzíti: az Erfurt-Mitte kerületi bíróság büntetőtanácsa egy év két hónap szabadságvesztésre ítélt „tiltott határátlépés előkészítése” és „nyilvános becsmérlés” miatt. Mindkét vádpont szerepel az ítéletben; ezért további vizsgálat nélkül nem tulajdonítható a teljes büntetés kizárólag a szökés előkészítésének.^[17]

A jelentés a tervezett útvonalat és a nyomozást, az ítélet a későbbi elítélést rögzíti. További ügyiratokkal vizsgálható csak, hogyan gyűjtötték a jelzéseket, szerezték meg a vallomásokat és értékelték a bizonyítékokat.

Személyes emlékem azzal egészíti ki e hivatalos nyomokat, mit jelentett nekem a távozás: annak reményét, hogy magam dönthetek életemről és jövőmről. Ez a nézőpont hozzátartozik a történethez. Saját tapasztalatomként jelölöm, és nem szól minden kivándorolni kívánó vagy bebörtönzött ember nevében.

Az MfS-jelentés rólam szóló bejegyzésének elolvasása · Az ítélet és személyes beszámolóm megtekintése

Hatalomvesztés és múltfeldolgozás · Erfurt

Erfurt 1989-ben és az emlékezés története

Az Andreasstraße története nem ér véget az utolsó politikai vizsgálati fogsággal. A hely azokhoz is tartozik, akik megfosztották hatalmától a titkosszolgálatot, megmentették az iratokat, és később emlékhelyért küzdöttek. E lépések eltérő célokat szolgáltak, és éveken át bontakoztak ki.

1989. december 4.: polgárok megnyitják a Stasi-központot

Peter Große, Barbara Sengewald és Matthias Sengewald rekonstrukciója több összefüggő kezdeményezést ír le. A „Frauen für Veränderung” csoport kapcsolatai segítették az emberek mozgósítását. A résztvevők között volt Kerstin Schön, Gabi Stötzer, Elisabeth Kaufhold és Barbara Sengewald. A beszámoló megmutatja, hogyan tette lehetővé a személyes kapcsolat és a kölcsönös bizalom a közös cselekvést.^[30]

Miközben egy küldöttség Josef Schwarz vezetővel tárgyalt, más polgárok beléptek az épületbe. Az ezt követő bejárások irattárakhoz és iratmegsemmisítő berendezésekhez vezettek. A kazánházban részben elégett papírokat, széttépett iratokat és üres dossziékat találtak. Mentési törekvéseik elektronikus adathordozókra is kiterjedtek. Az elfoglalás során a vizsgálati fogdába is bejutottak.^[30]

Ugyanaz az esemény eltérő nézőpontokból

A gyűjtemény emlékeket és korabeli iratokat kapcsol össze. A hivatal egyik benne közölt távirata erőszakkal kikényszerítettként írta le a bejutást, ugyanakkor közölte, hogy az elzárt be- és kijáratok cselekvésképtelenné tették a körzeti hivatalt. Ez a hatalmát elvesztő apparátus nézőpontja. A forrást így kell olvasni; nyelve nem helyettesíti az események önálló értékelését.^[30]

Az elfoglalás után: polgárőrség és a feloszlatás felügyelete

Eberhard Stein hosszabb folyamatként írja le a következő lépéseket. Az elfoglalás másnapján munkacsoportok alakultak. Céljuk az akták biztosítása, az MfS korábbi munkájának vizsgálata és a körzet titkosszolgálati szervezetének feloszlatása volt. A városházán különböző kezdeményezések és pártok képviselőiből polgári bizottság alakult. A polgárok ott korábban rejtett létesítményekről is adhattak jelzéseket.^[31]

A bizottság képviselői polgári őrséget tartottak fenn a bejáratoknál és az épületen belül. Fokozatosan korlátozták a volt munkatársak hozzáférését; helyiségeket pecsételtek le és iratokat biztosítottak. A feloszlatott helyi kirendeltségek aktáit Erfurtba hozták, és kezdetben a szomszédos vizsgálati fogdában tárolták. A regionális történethez tehát a városon kívüli iratok megmentése is hozzátartozik.^[31]

Történelmileg három folyamatot kell megkülönböztetni: az elfoglalás megszakította a hivatal korábbi rendelkezését saját helyiségei felett. Az ezt követő felügyelet a feloszlatást és az iratok megőrzését kívánta biztosítani. Az akták későbbi megnyitása az érintettek és kutatók számára további döntéseket igényelt. Egy megmentett akta tehát még nem volt általánosan hozzáférhető akta.

A tovább működő börtöntől az emlékhelyig

A német újraegyesítés után az Andreasstraße kezdetben férfibörtön maradt. Csak 2002-ben zárták be. Ebben az időszakban a második emeleti egykori Stasi-fogdaszintet nem használták, és az nagyrészt megőrizte 1980-as évekbeli állapotát. Ma a fennmaradt épületanyag maga is a történelmi kiállítás része.^[32]

Ahogy a hely állapota romlott, nőtt a megőrzése iránti aggodalom. Egykori politikai foglyok és a békés forradalom résztvevői vezetéseket, rendezvényeket és művészeti kiállításokat szerveztek. A Stiftung Ettersberg többek között Barbara Sengewald és Harald Ipolt elkötelezettségét méltatja. 2012-ben Türingia Szabadállam az alapítványra bízta a helyet; 2012. december 3-án megnyitotta az emlékhelyet és oktatási központot a nyilvánosság előtt.^[32]

Sok élettörténet egy közös helyen

E dossziéban személyes dokumentációm az Andreasstraße történetéhez vezető egyik út. Mellette állnak más fogvatartottak tapasztalatai, a polgári mozgalom nézőpontjai és az apparátus tudományos vizsgálata. E tanúságtételek kiegészítik egymást anélkül, hogy egyetlen tapasztalattá olvadnának. A hely megértéséhez az üldözés, valamint felszabadítása és megőrzése története egyaránt szükséges.

Hatalomvesztés és múltfeldolgozás az egész NDK-ban

Feloszlatás és iratbetekintés: küzdelemmel kivívott átmenet

A berlini fal megnyitása nem vetett véget ugyanazon az estén az állambiztonságnak. Az apparátus kezdetben tovább működött, átszervezték, és részben új titkosszolgálatokkal akarták helyettesíteni. Hatalmának elvesztése, szervezeti felszámolása és az iratokról hozott döntések összefüggő, de különálló folyamatok voltak.

Az MfS-től az AfNS-ig: reformkísérlet és feloszlatási követelések

Christian Booß leírja, hogyan akarta a Modrow-kormány a meglévő apparátust belbiztonsági és hírszerző szolgálattá alakítani. A Központi Kerekasztal azonban 1989. december 7-től követelte az MfS utóda, a Nemzetbiztonsági Hivatal feloszlatását. December 14-én a kormány feloszlatottnak nyilvánította az AfNS-t. Az új szolgálatok tervei mégis vitatottak maradtak. A tiltakozások nyomására Modrow 1990. január 12-én engedett: szabad választások előtt nem jöhetett létre új titkosszolgálat.^[38]

A feloszlatási döntés még nem jelentette végrehajtását. El kellett bocsátani a munkatársakat, biztosítani a fegyvereket, átadni az épületeket és összegyűjteni az iratokat. A folyamat megértéséhez ezért a politikai döntések mellett gyakorlati végrehajtásukat is vizsgálni kell.

1990. január 15.: a berlini központ polgári ellenőrzés alatt

Miközben a körzetekben már működtek polgári bizottságok, a berlini minisztériumi központban január elején hiányzott a hasonló állandó felügyelet. Január 15-én ezrek követték a Neues Forum tüntetési felhívását; emberek jutottak be a területre és az épületegyüttes egyes részeibe. Booß több cselekvési szálat rekonstruál: nyilvános tiltakozásokat, kerekasztal-tárgyalásokat és regionális polgári bizottságok kezdeményezéseit. E folyamatok részben egymás mellett zajlottak.^[38]

Esemény, amelynek jelentőségét a kutatók eltérően értékelik

A történelmi értékelés vitatott. Booß január 15-ét a polgári mozgalom sikereként értelmezi, noha a régi apparátusnak maradtak befolyásolási lehetőségei. Klaus Bästlein ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a SED és az állambiztonság fontos folyamatokat továbbra is ellenőrzött, és további iratmegsemmisítést tett lehetővé. Eltérő értelmezéseiket itt kutatói álláspontként jelöljük. Az elfoglalás önmagában sem az ellenőrzés azonnali teljes átadását, sem minden megsemmisítés végét nem bizonyítja.^{[38] [39]}

Polgári felügyelet és állami felszámolás

David Gill, a Normannenstraße polgári bizottságának akkori koordinátora ismerteti annak felügyeleti szerepét. Mellette állami megbízottak és az 1990 februárjában létrehozott állami felszámoló bizottság működött. A polgári bizottságok nem voltak azonosak ezekkel a szervekkel. Gill létszámhiányt, szaktudáshiányt, valamint az információ és hozzáférés körüli konfliktusokat ír le. Beszámolója résztvevői emléket kapcsol össze az akkori felügyelet korlátainak utólagos vizsgálatával.^[40]

Mit mentettek meg – és mi veszett el?

A Bundesarchiv megkülönbözteti a Stasi által 1989 őszén elrendelt megsemmisítést az 1990 első felében bekövetkezett további veszteségektől. Akkoriban politikai testületek is jóváhagytak megsemmisítést. Különösen jelentős volt a külföldi hírszerzésért felelős Hírszerzési Főigazgatóság iratainak elvesztése. A levéltár szerint a megsemmisített teljes mennyiség pontosan nem számítható ki megbízhatóan.^[41]

Egyes kézzel széttépett dokumentumok zsákokban fennmaradtak. A kézi rekonstrukció összeilleszti az egymáshoz tartozó töredékeket, amelyeket aztán feldolgoznak és levéltári helyükre sorolnak. Ez egyes hiányokat megszüntethet. A folyamat azonban nem állít automatikusan helyre minden megsemmisített iratot.^[41]

E dossziéban egy hiányzó akta nem bizonyítja, hogy egy intézkedés nem történt meg. Fordítva: a feltételezett megsemmisítés nem helyettesítheti a konkrét bizonyítékot. Minden állítást a ténylegesen fennmaradt iratokhoz kell mérni.

1990: vita az akták jövőjéről

1990 augusztusában a szabadon választott Népi Kamara törvényt fogadott el az egykori MfS/AfNS személyes adatainak biztosításáról és felhasználásáról. Az újraegyesítés során vitatott maradt e nyilvántartások kezelése. A Bundestag ismertetése szerint az egyesítési szerződés kiegészítő nyilatkozata előírta, hogy a későbbi közös jogalkotásnál figyelembe kell venni a Népi Kamara rendelkezéseit.^[42]

Gill kiemeli az egykori Stasi-központ egy részének 1990. szeptemberi újabb elfoglalását. Polgárjogi aktivisták ismét nyilvános vitába emelték az akták jövőjét, és külön kezelésüket követelték az egyesült Németországban. A vita nem csupán papír tárolásáról szólt, hanem arról, ki használhatja a jövőben a korábbi megfigyelésből származó tudást.^[40]

1991/1992: jogalap és személyes hozzáférés

1991. november 14-én az újraegyesült Németország Bundestagja elfogadta a Stasi-iratokról szóló törvényt. Ez külön jogalapot teremtett a titkosrendőrség örökségének kezelésére.^[42] 1992. január 2-án az első polgárok ennek alapján tekinthettek be az állambiztonság által róluk összeállított iratokba.^[43]

Az iratbetekintés új utat nyitott a múltba: az érintettek követhették életük hivatali nyomait. A kutatás és a nyilvános múltfeldolgozás forrásokat kapott a szervezetekről, döntésekről és üldözésről. Az akták kiegészíthették az emlékeket és új kérdéseket vethettek fel; megnyitásuk nem tette őket semleges beszámolókká.

Mai hozzáférés és jelentősége e honlap számára

2021 júniusában a Stasi-iratokért viselt felelősség a Bundesarchivhoz került.^[41] Felhasználásuk alapja továbbra is a Stasi-iratokról szóló törvény. A levéltár aktuális áttekintése személyes iratbetekintést, szervezeti megkereséseket, valamint kutatási és médiacélú hozzáférést különböztet meg. E különböző utak jogszabályi feltételekhez kötöttek.^[44]

Az itt közzétett dokumentumaim példázhatják ezt a hozzáférést. Egyetlen élet válogatott nyomai, emlékeimmel és történelmi kutatással kiegészítve. A honlap e forrásokat érthető összefüggésben szeretné ismertetni, eredetüket pedig követhetővé tenni. Az önálló vizsgálathoz továbbra is nélkülözhetetlenek az eredeti iratok és a levéltári kutatás.

A Bundesarchiv aktuális tájékoztatója az iratbetekintésről

1990 után · felelősség, elismerés és emlékezés

A múlt feldolgozása és rehabilitáció

Az állambiztonság feloszlatása véget vetett az apparátus munkájának. A felelősség és a politikai üldözés következményeinek kérdései azonban nyitva maradtak. Mi volt büntetőjogilag üldözhető? Hogyan lehetett hatályon kívül helyezni az igazságtalan döntéseket? És hogyan érthették meg a múltat az érintettek és a későbbi nemzedékek?

Büntetőjogi felelősségre vonás és korlátai

Jens Gieseke 2016-os visszatekintésében nagyrészt sikertelennek értékeli a Stasi-jogsértések büntetőjogi feldolgozását. Számos nyomozás kudarcának okaként elégtelen bizonyítékot, idős vádlottak tárgyalásképtelenségét és a büntethetőség korlátait nevezi meg. Még Erich Mielke elítélése is két rendőr 1931-es meggyilkolására vonatkozott, nem állambiztonsági miniszterként kiadott parancsaira.^[65]

Ez az értékelés a bírósági büntetés kérdéseire válaszol. A történeti vizsgálat tovább terjed: politikai döntéseket, intézményi struktúrákat és az üldözöttekre gyakorolt hatásokat is kérdezi. Egy elítélés hiánya nem magyarázza meg e viszonyokat. E honlapnak ezért meg kell különböztetnie az egyéni cselekedet büntetőjogi megítélését a politikai felelősség vizsgálatától.

Igazságtalan döntések hatályon kívül helyezése

A rehabilitáció középpontjában az üldözöttek állnak. Az 1990-es évek elején három jogalap jött létre: az 1992-es büntetőjogi, valamint az 1994-es közigazgatási és szakmai rehabilitációs törvény. E különböző területek mutatják, hogy a politikai üldözés túlterjedt a büntetőeljáráson. Közigazgatási döntésekkel is történhetett, és szakmai életutakat is károsíthatott.^[67]

Büntetőítéleteknél a büntetőjogi rehabilitációs törvény 1. §-a határozza meg a keretet: a csatlakozott területen működő német állami bíróságok 1945. május 8. és 1990. október 2. közötti döntéseire vonatkozik. Kérelemre hatályon kívül kell helyezni őket, amennyiben ellentétesek a szabad jogállami rend alapelveivel. A törvény különösen a politikai üldözést és a jogkövetkezmények, illetve az alapul szolgáló cselekmény közötti kirívó aránytalanságot nevezi meg.^[66]

A vizsgálat a döntés egyes részeit is érintheti. Ez több vádpontot tartalmazó ítéleteknél különösen fontos: az 1. § teljes vagy részleges hatályon kívül helyezésről rendelkezik.^[66] A korabeli ítéletet és a későbbi rehabilitációs határozatot ezért külön forrásként kell olvasni. Az eljárás történelmi magyarázata nem helyettesíti konkrét jogi feltételeinek vizsgálatát.

Az én ügyem: bírósági rehabilitáció 1993-ban

Saját ügyemben az Erfurti Törvényszék 1993. április 21-én jogállamiságba ütközőnek nyilvánította az 1989. április 11-i ítéletet, és rám vonatkozó részében hatályon kívül helyezte. A határozat a tiltott határátlépés kísérlete és a nyilvános becsmérlés miatti elítélést fogja át. Kifejezetten kimondja, hogy az ítélet politikai üldözést szolgált, és jogtalannak ismeri el az 1989. február 14-től október 20-ig tartó szabadságelvonásomat.^[69]

A másolatot 1993. május 26-án hitelesítették. A végrehajtást korábban megengedhetetlennek nyilvánító döntést és a rehabilitációs levelezést a határozat mellett a Rehabilitációm – az ítéletet hatályon kívül helyezik című fejezet dokumentálja. E sorozat saját eljárásom felülvizsgálatát bizonyítja; más ügyekhez saját forrásaik szükségesek.

Tanácsadás és támogatás Türingiában

Türingiában a SED-diktatúra feldolgozásáért felelős tartományi megbízott kapcsolattartó az üldözés, iratbetekintés és rehabilitáció kérdéseiben. Segít kérelmek benyújtásában és egyéni sorsok tisztázásában. Megbízásából a „Beratungsinitiative SED-Unrecht” a lakóhelyhez közeli tájékoztatást pszichoszociális támogatással kapcsolja össze.^[68] Saját történetük vizsgálatakor az érintetteknek így a dokumentumkeresés mellett személyes segítség is rendelkezésére állhat.

Türingiai állami tájékoztató és tanácsadó szolgáltatások áttekintése

A történelem vizsgálata folytatódik

Gieseke a múltfeldolgozás fő pilléreiként a személyes iratbetekintést, a Stasi-együttműködés ellenőrzését, a büntetőeljárások támogatását és a nyilvános történelmi vitát nevezi meg. Arra is figyelmeztet, hogy az egyes IM-leleplezésekre szűkített történetben szem elől veszhet a SED-diktatúra más szereplőinek felelőssége.^[65]

Erfurtban az Andreasstraße összekapcsolja a börtön történetét a későbbi emlékezéssel és oktatási munkával. Emlékhellyé válását az 1989-es Erfurtról és az emlékezésről szóló fejezet ismerteti. Személyes dokumentációm egyetlen ember életén keresztül egészíti ki ezt a megközelítést. A dosszié történelmi összefüggésbe helyezi, miközben teret hagy más tapasztalatoknak. A látogatók így konkrét dokumentumoktól juthatnak további kérdésekhez és forrásokhoz.